Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - KÖNYVESPOLC
felállításának engedélyezését, valamint királyi korona küldését kérte. II. Szilveszter pápa teljesítette a kérést. Domonkost, a Magyarországon ekkor működő térítő püspököt Rómában érsekké szentelte és Asriik vagy Aserik, papi nevén Anasztáz lengyelországi (meseritzi) apát révén, kinek a Hart- vik-legenda másolatainak hibájából „Asztrik” alakban rögződött neve a magyar történelmi köztudatban, megküldte a királyi hatalmat jelképező koronát és a felségjelvényeket, köztük az aranyos lándzsát. A pápa által külött korona a kor „koronadivat”-jának megfelelően, drágakövekkel kirakott abroncskorona volt. Egykorú képe az 1031-ben hímzett, ún. koronázópaláston látható, a mai Szent Korona egyik részével sem azonos. István rövidesen élt is a becses ajándékkal. Valószínűleg az új évezred első napján, 1001. január 1-én Esztergomban a főpapok, az ispánok és a nép jelenlétében megkoronáztatta magát. A szertartás — mint bizonyosra vehető — a 960-as években írásba foglalt német—római, ún. mainzi ordó szerint történt. Ezzel jogi értelemben létrejött a magyar állam, a Magyar Királyság. Az István által alapított királyság központja az udvar (curia, aula, palatium) volt. Az udvar név a korai középkorban (természetesen épületeivel) az uralkodó állandó szálláshelyét, (tartózkodási helytől függetlenül) az uralkodót és kíséretét, az ellátó szervezetet, végül mint elvont fogalom, az uralkodói hatalmat jelentette. A legszűkebb kíséretet az udvari méltóságok alkották. Ezek sorában első helyen a nádorispánt, eredeti szláv nevén a na dvorj zsupánt, azaz „udvarispán’-t (comes palatii) említhetjük. Szent László III. dekrétumának 3. §-a szerint az „udvarnokok”, tehát a legnagyobb számot kitevő udvari szolganép tartozott alája, amely kenyérrel és egyéb élelemmel látta el az udvari gazdaságokat. A nádor kezdetben valószínűleg Csaba ispán volt, majd István uralkodásának derekán Csainád, vége felé pedig Aba Sámuel. István oklevelei — sajnos — alig egy-ikét méltóságviselőt említenek, s csak a tihanyi alapítólevélből tudunk még róluk valamit. A királyi jövedelmeket a főtárnok (camerarius) kezelte. Nem csupán az alább még említendő udvarházak körül működő tárnokok tartoztak hatáskörébe, hanem nyilván a révészek, vámosok, sószállítók és a pénzverők is. Minthogy ő kezelte a király „kamaráját”, utóbb főkamarás néven is említették. A király méneseire és lovászaira a főlovász (agazo) ügyelt fel. A halászok, pásztorok, méhészek, szakácsok, gerencsérek, esztergárok valószínűleg a főtálnok, utóbb asztalnok (inferior, később da- pifer) szavára hallgattak, míg a bortermelő szőlősök és a bortároló bocsárok a főbocsár, utóbb főpohárnok hatósága alá tartoztak. I. Endre udvari méltóságai közt bírót (iudex) is találunk. Minthogy Endre korában Sarchus bíró írta öisisze az udvar népeit, méltán gondolhatunk arra, hogy egy főud- varbíró is működött, aki az udvar egyéb méltóságai alá nem tartozó népek felett ítélkezett. Valószínű, hogy az említett méltóságokon kívül fővadász is volt, aki a vadászattal kapcsolatos szolgálónépek (darócok, pecérek, sólymosok) feje volt. Az udvar szükségleteit a szolgálónépek biztosították, akik az egész országot behálózó udvarházak (curtisok) egységeibe voltak szervezve. Az udvarházak és a hozzájuk tartozó gazdaságok élén kisebb rangú elöljárók állottak. Hasonló szervezet gondoskodott a Veszprémben székelő királynéi udvar és a trónörökös herceg (dux) udvartartásának ellátásáról is. Az udvari szervezetet az udvari kápolna szervezete egészítette ki. Minden palotához, udvarházhoz legalább egy kápolna tartozott; kezdetben e kápolnának nemigen voltak állandó káplánjaik, később a nagyobb helyek állandó plébánost kaptak, akik a királyi káplánok közé tartoznak. A királyi káplánok együttesen alkották a királyi kápolna intézményét, melynek feje eleinte az esztergomi érsek volt. Utóbb a székesfehérvári bazilika építése nyomán úgy módosult a szervezet, hogy vezető a fehérvári prépost lett. István államának másik fontos fóruma a királyi tanács (consilium) volt, melynek tagjai részint az említett méltóságviselőkből. részint más egyházi és világi előkelőkből kerültek ki. Világosan utal a tanács nagy jelentőségére a Szent Imre herceghez intézett Intelmek VII. fejezete is, ahol a következőket olvashatjuk: „A tanács állít királyokat, dönti el az ország sorsát, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat. várakat ő rakat és ront le ellenséges sáncokat.” Régebben a tanáccsal vették egynek, ma azonban világos, hogy külön intézményként kell kezelni azokat a commune. concilium, senatus, conventus néven említett, s a király által összehívott országos gyűléseket, melyekre István törvényeiben mint törvényhozó gyűlésekre történik utalás. Ezek meghatározott helyre és időre összehívott gyűlések, törvénynapok voltak, melyeken az ország nagyjai lehetőleg teljes számban jelentek meg, egyes, XI. századi adatok szerint katonai kíséretükkel, sőt, esetenként a király a falusi nép, a közrendűek szószólóit is összehívatta. Jóllehet István idejéből nincs adat erre, de jól ismert I. Béla pogány megmozdulássá fajult 1061. évi „országgyűlése”, továbbá László 1092. évi szabolcsi zsinata, amely „az ország minden főpapja, apátja, valamint főura” részvételével „az egész klérus és nép tanúsága mellett” zajlott le. Ezek az adatok pedig megengedik, hogy az említett gyűlések létezését már István korában is feltételezzük. E gyűlések lefolyását pedig úgy képzelhetjük, hogy míg a törvénynapon összehívott egyházi és világi előkelők a királlyal tanácskoztak és törvényt hoztak, a vitézek és nép választottjai a mezőn táboroztak, akiknek azután nyilván azzal a céllal hirdették ki a törvényeket, hogy azoknak hírét vigyék. István államának talpkövei a vármegyék voltak. A vármegyék eredete hosszó idő óta vitatott kérdés. Mint korábban, a szerző e művében is meggyőzően bizonyítja, hogy a vármegyék X. századi előzmények alapján a magyar nemzetségek szállásterületéből alakultak ki. Zemplén megye pl. Önd vezér nyári szállásföldjéből, Borsod az örsur-nemzet- ség, Szatmár a Kaplony-nemzetség szállásterületéből stb. A várszervezet valójában várakra épült hatalmi apparátus volt, melynek segítségével az uralkodó egy-egy szűkebb terület népességének egésze felett gyakorolta az állam funkcióit, a törvénykező és a végrehajtó hatalmat. A megye élén az ispán, vagy várispán (comes, comes castri) állt. A megyének azonban igen korán, talán már kezdettől fogva más vezetőfunkcionáriusai is voltak. Így: a hadnagy (maior exercitus), aki a katonai vezetést látta el, a várnagy (maior castri), aki várnak viselte gondját, a bíró (vagy udvarbíró, eredetileg talán várbíró (curialis comes), aki az igazságszolgáltatást gyakorolta és a billogos, aki az ispán ércbillogával a kiküldött sokrétű tennivalókat intézte. A karhatalmi-rendőri szolgálat az őrökre hárult, akik Szent László törvénye szerint századokba és tizedekbe voltak szervezve. A várszervezethez kapcsolt harcos jobbágy lett a vár- jobbágy (miles, iobagio castri). Az utóbbiak közül került ki a száznagy (centurio) és a „tizedes” (decurio), ezek azonban már nem a várjobbágyok, hanem a századokba osztott várnép (cívis, civilis, suburbanus, castrensis stb.) tisztjei voltak. A várnép félszabad állapotú, mezőgazdaságot űző, önálló termelőkből tevődött össze, akik meghatározott terménnyel adóztak a várnak. Sorsukat azonban különféle speciális szolgáltatásokra kötelezett szolgálónépek tarkították. Minden várnak dolgozott egy-egy kovács falu — neve szerint általában Kovácsi —, melyben a fegyverzethez, lószerszámhoz és ekéhez szükséges vastárgyakat állították elő abból a nyersvasból, amelyet a vasasok” (redmekek) termeltek és a Vasvárakban halmoztak fel. Dolgoztak még a várszervezetnek Teszér helységnevet), bőrkészítő tímárok (Tímár), s mindhárom mesterség anyagát együttesen használták fel a pajzsiké- szítő „csatárok” (Csatár, Csitár). Sajátos formája volt a megyének a határvármegye (mar- chia) élén a határispánnal (marchio vagy comes confinii). Ezekhez két speciális szolgálatot ellátó katonaelem tartozott, a lövő (Sagittarius) és az őr (speculator), az utóbbiak az őrnagy (maior speculatorum) alá tartoztak. Nincs alkalom ezúttal, hogy a további eredményekre is kitérjünk, ezért röviden még csak két dologról, István haláláról és szentté avatásáról szólnék. Istvánt 1038. augusztus 15-én —* az Altaichi Évkönyv szavai szerint — „Szent Mária” mennybevitelének napján” érte a halál, legvalószínűbben Esztergomban, esetleg a Duna partján fekvő Szentkirályon. Testét, végakaratának megfelelően, Székesfehérvárra vitték, ahol a holttestet rejtő fehér márvány szarkofágot a bazilika közepén helyezték el. István teste azonban nem nyugodhatott békében. 1061-ben pogányságra hajló nép ordítása reszkettette meg a város falait. Ez idő tájt történt, hogy a királysír feldúlásától és kirablásától félő kanonokok kiemelték és a föld alá, kősírba tették a a testet. Itt pihentek István hamvai, míg László király VII. Gergelytől engedélyt nem kapott, hogy felemeljék azok testét, akik Pannóniában a hit magvait hintették el. István testének kiemelésére 1083. augusztus 20-án került sor. Eöldi maradványait tiszta, gyolcsba szedték össze és ezüstládába zárták. Ez azonban még nem jelentette, hogy Istvánt szentté avatták (kanonizálták) volna. Bár 1092-ben a szabolcsi zsinat a Gellértével és Imréével István ünnepélyt is a 32 kötelező fő ünnep közé iktatta, István befogadását a római egyház szentjeinek sorába csak II. Paschalis pápa idején, az 1106. évi guastallai zsinat alkalmával, Könyves Kálmánnak sikerült elérnie. Kávássy Sándor 75
