Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - KÖNYVESPOLC
MARTINKÓ ANDRAS Teremtő idők A mai irodalomtörténészek közül sokan, írta valahol kicsit szemrehányóan Rónay György, egy-egy korszeletnek, 25— 30 évnek a tudói, ebben a periódusban ismernek minden tár- sadalmi-politikai-szellemi mozgalmat, nagyobb korszakok vagy az egész irodalom áttekintésére nem vállalkoznak. Rónay György szavaira természetesen lehetne magyarázkodással is válaszolni. Lehetne hivatkozni az általános specializálódásra, a valóság komplex megközelítésének az igényére, az egész ilyen értelmű vizsgálatnak majdnem lehetetlenségére, a felgyorsult időre, a kivárás nem divatos voltára. Az olyan könyv azonban, mint Martinkó András Teremtő idökje, most újból és nagy erővel bizonyítja: sem a szakembernek, sem az olvasónak nem szabad szűkítenie vizsgálódását egy korszakra, mert az irodalom: folyamat, s a részletekhez is az egész ismeretén át vezet az út. Az egészet ismerni kell, mondom, ugyanakkor azonban a Teremtő idők olvastán érzem: ez a teljesség csak nagyon ritkán fordulhat elő így. Martinkó András ugyanis fölényesen ismeri a magyar irodalmat (első önálló műve 1937-ben jelent meg Kemény Zsigmondról), benne verssorok és képek legalább három nyelven muzsikálnak (fiatalon maga is fordított regényeket és elbeszéléseket), a műalkotáshoz mint beleérző alkotó közeledik (Márton András álnéven több elbeszélése jelent meg), ismeri a nyelvtudomány és a poétika legújabb eredményeit (nyelvészeti, irodalomszociológiai, műfajelméleti, stilisztikai dolgozatokat is publikált), ismeri a társadalmak, a filozófia, a művészetek történetét és a szociológiát, csak úgy mellékesen tud a legújabb fizikai, biológiai eredményekről, legalább egy-egy utalásban bekapcsolva ezeket a területeket is a műalkotásban testet öltött világ leírásába, értelmezésébe, magyarázatába. A Teremtő időkben ugyanis a világ és a művészetek kapcsolatáról, a művészetek belső törvényszerűségeiről, e törvényszerűségek mibenlétéről sok vonatkozásban új felfogás körvonalazódik. E gondolatrendszer szerint, melyet nem kis mértékben a szovjet nyelvtudomány legfrissebb eredményei is inspiráltak, a művészetek és a társadalom kapcsolatát nem célszerű az alap és felépítmény vulgárisán értelmezett viszonyára korlátozni. El kell fogadni: vannak olyan társadalmi mozgásformák is, amelyeket közvetlenül nem a gazdasági alap határoz meg. Martinkó András véleménye szerint a művészetek értelmezésénél, korszakolásánál nagyobb szerepet kell adni a divatnak, a szokásnak, a modellkövetésnek, az elérés és meghaladás kívánásának, egyszersmind tudomásul kell venni: a „művészeteknek mint specifikus társadalmi jelenségeknek” művészi, azaz formai vonatkozású belső törvényszerűségei, „tértől, időtől, társadalmi alapoktól függetlenül is érvényesülhetnek”. A könyv zárótanulmánya, amelyik elméletileg fogalmazza meg ezt a szemléletet, a művészetek történetét spirálmenetűnek, ciklusokban zajlónak írja ' le. Eszerint a művészi fejlődés három fázisú. Az első „a kezdő, kibomló, változásokat involváló, újító, formai struktúrákat és szemantikai falakat, tartományokat „robbantó”, a mitolo- gikus-szimbolikus-képi forma felé haladó, képzelet bázisú romantikus fázis”; a második „racionalizáló, szintetizáló, kodi- fikáló-szabályozó, tudatosító, a képzelet helyébe a mívessé- get állító klasszikus” szakasz; a harmadik pedig a „bontással, részletezéssel, elaprózással, túlzásokkal, a művészetet Magyarország története 1890—1918 Nagyobb lélegzetű, átfogóbb történeti munkát akkor szokás és illik írni, amikor a felhalmozódott részismeretet a kialakult történeti látómezőben már nem sikerül elhelyezni, illetve ha megváltozik a dolgok, események értékítéletének hagyományos rendje. S mindezen objektív előfeltételekhez társítható egy szubjektív tényező is: adott-e egy olyan szerzői, szerkesztői kollektíva, amelyik ezt a feladatot elvégzi. Előrebocsátva, s egy kicsit summázva véleményünket, a Magyarország történetét feldolgozó tízkötetes szintézis elkészült legújabb, hetedik kötete, nem utolsósorban Hanák Péter fő- szerkesztő gondos és szakszerű közreműködésével, olyan vállalkozás, mely a fenti szempontoknak megfelelően, s azok messzemenő figyelembevételével készült el. Üjabbkori történelmünk vitathatatlanul elismert fordulómesterségbe fordító, túlfinomító, egyre formaibb érdekű viselkedéssel (sokszor epigonizmussal) felelő” periódus. Ezek a törvényszerűségek az egyes ciklusokban nem feltétlenül páráiéi irányban hatnak a társadalmi-történelmi-eszmei alapokkal, olykor meg is előzhetik az alap mozgását. A művészi fejlődés ilyen szemlélete szerint a kutatónak elsősorban azt kell figyelnie, hogy a mű és a művészi modell viszonya hogyan alakul, hogyan alakul a ciklusok ismétlődése, az általános és az egyedi kapcsolata, az egyéni véletlenek realizációja, a ciklus aktuális realizálódásának ideje, módja, helye, színvonala, a műalkotás tartalmi és formai rendszereinek egymással való viszonya. Az egyes alkotókkal, korszakokkal, művekkel foglalkozó írásokban kimondva-kimondatlanul ez a fejlődésmodell határozza meg Martinkó András vizsgálódásait. A tanulmányok, amelyekben Csokonairól, Berzsenyiről, Szalay Lászlóról, Vörösmartyról, Petőfiről, Madáchról és Kemény Zsigmondról van szó, jól mutatják ennek a művészetszemléletnek minden lehetséges előnyét. Azt főként, hogy az így dolgozó, a műveket belülről, prekoncepciók nélkül megközelítő szerző hogyan jut el egy teljesebb, igazibb, meggyőzőbb képhez. Jól példázhatja ezt — bármelyik írás mellett — a Csokonairól szóló tanulmány. Csokonait a közelfogás — és sok esetben a róla szóló írások is — általában kétfelé „húzzák”. Vagy a felvilágosodás reprezentatív költőjeként, az eszmék harsonásaként emlegetik, s Petőfi európai rangjára „kiabálják, könyörgik, deklarálják”, vagy a romantika előfutárát látják benne, azt a költőt, aki az új, romantikus víziótípus felé hajlik, aki előkészíti, nyelvi, képzeleti, érzelmi vonatkozásban előlegzi Vörösmartyt, s aki az őszinteségben, természetességben, népiességben hellyel-bözzei a mi korunkig ér el. Martinkó András mindezzel szemben a következőket állítja: ahhoz, hogy Csokonait igazában meg lehessen érteni, először össze kell gyűjteni azokat az evidenciákat, amelyeket a költő kora és hazája kínált, fel kell térképezni pontosan a XVIII. századi törésvonalat a feudális és polgári életforma között, s innen kell megmagyarázni a költő hitvallásainak, ítéleteinek, stílusának, tónusának, ízlésének heterogénségét. Pontosan le kell írni az átmeneti kort, amelyben Csokonai élt, rögzíteni kell azt, amit a költő összegzett, lezárt, beteljesített, és tudomásul kell venni: mivel Csokonai nem érezte meg a kor harmóniátlanságának „mélyforrásá”-t, s nem fejezte ki a formában sem a világ, a nemzet és az egyén konfliktusait, ellentmondásait — ezért nem lett az európai irodalom meghatározó alakja. Röviden szólva: az új modellek — Goethe, Schiller és az angol romantikusok — nem jutottak el Csokonaihoz, s az új korérzés és saját hanmóniátlansága helyett a költő az előző kor látszólagos harmóniaigényét tette meg alkotásai hátteréül. Mindezek a gondolatok, amelyek a könyvben közölt tanulmányok két alaptípusát emelték ki, legfeljebb csak jelezhetik a Teremtő idők újszerűségét, a kidolgozás színvonalát és érdekességét, az elmélet és az alkalmazás egységét. Az itt leírt sorok azonban valamit még szeretnének jelezni. Azok az olvasók, akik annak idején nem vették meg a Prózaíró Petőfit, a Petőfi-tanulmányokat tartalmazó Költő, mű, környezet című munkát, a kötetekben, gyűjteményekben szétszórt tanulmányokat vagy a Nyelvőr, a Világosság, az Irodalomtörténeti Közlemények és más szakfolyóiratok példányait, most joggal kérdezik: nem lett volna érdemes esetleg egy testesebb kötetet kiadni Martinkó András munkáiból? Sipos Lajos pontja 1848, de legtöbbet vitatott dátuma mégis 1867. Igaz, a polgári Magyarország felé lendítő társadalmi és politikai erők 48 forradalmaihoz köthetők, de a ténylegesen megvalósult nemzet-társadalmi átalakulást 67 kompromisszumai befolyásolták. Mert ekkor dőlt el végérvényesen, a megkezdett polgári átalakulás olyan társadalmi erők statisztálása mellett bontakozik ki, melyek legalább annyira érdekeltek a régi feudális viszonyok egyfajta konzerválásában, mint a polgári viszonyok általánossá tételében. így a hagyományos uralkodó osztályoknak ez a konzervatívizmusa és a forradalmibb megoldásokkal való következetes szembeszegülése nemcsak a kibontakozó polgári átalakulásnak adott felemás tartalmat, hanem végérvényesen meghatározta többek között azt is, 67 után a következetes polgári nemzetállami függetlenség éppen úgy illúzió, mint a teljes polgárosodás. Ugyanakkor ez a társadalmi szerkezetből eredő meghatározottság nemcsak a gazdasági átalakulás lehetséges módozatait motiválta, hanem messzemenően kihatott pl. a politikai rendszer jellegére, sőt befolyásolta a korszak eszmei jelenségeit és 76
