Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - KÖNYVESPOLC
KÖNYVESPOLC Györffy György István király és műve Györffy György a magyar őstörténet és kora középkor kiváló kutatója, számos ismert kötet és jeles tanulmány szerzője, most előttünk fekvő, 667 oldalra terjedő életrajzi monográfiájában a forrásanyag elmélyült vizsgálata alapján, saját korábbi áláspontját is nem egy esetben módosítva, államalapító nagy (királyunk, I. Istvánnak és életművének állít maradandó emléket. A klasszikus elveket követve, minden forrást, az eddigi kutatás minden állítását felvonultatva jut el lezártnak tekinthető, vagy éppen további vizsgálatot igénylő eredményeihez. így egy mégoly terjedelmes ismertetés sem lehetne alkalmas keret minden fontos megállapításának számbavételére, ezért az alábbiakban főként a politikatörténelem szempontjából említésre érdemes mozzanatokra figyelve nyújtunk a lehetőséghez képest pontos tájékoztatást az olvasónak. A feltehetően 970-es években, talán iaz évtized vége táján született István mindkét ágon előkelő ősökre tekinthetett vissza. Apai ágon Árpád vére, anyai részről az erdélyi Gyulák ivadéka volt. Bár nincs rá alap, hogy az Árpádok felmenőit az ősidők történeti nagyságaihoz (pl. Attilához) kapcsolhassuk, kétségtelen, hogy az elődök a sztyeppéi nomád társadalmak vezető rétegeihez tartoztak és nemzedékeken keresztül a magyar törzsek élén állva váltak a magyar lovashadak született vezetőivé. A mondabeli ősapa Ügek (vagy Ügyek) volt, akinek nevét, 'mint a magyar -k kicsinyítővei képzett nevet, egyesek a magyar ügy ,szent’ szóból, mások a török üge méltóságnévből származtatják. Az ő sarja volt Előd, akit a krónikák Álmos apjának tartanak, Almos fia pedig Árpád, a dinasztia névadója. Árpádnak öt fia volt, Levente (Liüntika), Tarhos (Tarhacsi), Üllő (Jelek), Jutás és a legkisebb, Zolta, István dédapja. Az ő fia volt Taksony, aki az augsburgi csata (955) után lett fejedelem, akit ugyancsak fia, Géza, István apja, követett az uralkodásban. Krónikáink szerint a Gyulák először a Dunántúlon telepedtek meg, és csak később mennek át Erdélybe. A család honfoglalás kori őse Tétény (Tühütüm) lehetett, aki Árpád után elsőnek viselte a gyula tisztséget. Tőle származott Harfca (Horka), István anyai dédapja, akinek Gyula volt az egyik fia. Gyulától két lány, Sarolt, István anyja és Karold, továbbá egy fiú, István lázadó nagybátyja származott, akit a német császári házzal rokon Thietmar merseburgi püspök Pro- kuj néven nevez meg. A szülők, Géza és Sarolt valószínűleg 970 táján házasodtak össze, feltehetően akkor, amikor Géza még „Bihar- országban”, a bihari dukátusban (hercegségben) hercegeske- dett. A házasságban két nem mindennapi ember sorsa kapcsolódott össze. A már idézett Thietmar szerint Géza hirtelen haragú, kegyetlen ember volt, aki 'haragjában sokakat ölt meg. Györffy lehiggadt történelmi ítélete napkeleti gőggel és barbár nyerseséggel párosult politikai éleslátásban és cselekvőkészségben határozza meg karakterét. A görög kereszténynek született Sarolt messze földön híres szép asszony volt, akinek szépségét sokáig emlegették a szomszédos fejedelmek. A szép úrnő azonban szilaj természet volt, vitézek módjára ülte meg a lovat, egyszer pedig felhevült állapotban embert is ölt. Ami a politikai éleslátást és a eselekvőkészséget, mint emberi-uralkodási tulajdonságokat illeti, Gézának, az adott viszonyok között, mindkettőre szüksége volt. 971-ben Bizánc előbb Bulgáriát kebelezte be, röviddel utóbb Tzimiszkész János bizánci és Nagy Ottó német-római császár között jött létre szövetség, amit házassággal pecsételtek meg. Az ifjú II. Ottó társcsászár 972 húsvétján Rómában a Szent Pétertemplomban vezette oltárhoz Theofanu görög hercegnőt. Magyarország számára ez azzal jelentett egyet, hogy harapófogóba kerül, és világos volt, hogy az egyetlen kiutat a tartós béke jelenti, ennek ára pedig: a kereszténység felvétele, így történt, hogy Géza haladék nélkül indította követeit az Itáliából hazatérő Ottó császár elé, akit valószínűleg 972. augusztusában Sankt Gallenben értek el. Ottó megértéssel fogadta Géza megtérési szándékát, mert legott Bruno (Prun- ward) Sankt Galleni szerzetes személyében püspököt jelölt ki a magyarok számára. Bruno magyarországi működésének időtartamáról nem maradt ránk biztos adat, csupán annyit tudunk, hogy ő és papjai rövidesen 5000 magyar előkelőt kereszteltek meg, továbbá, hogy a Magyarországra fogolyként hurcolt keresztények tömegesen kereszteltették meg gyermekeiket. A megkereszteltek között volt Géza is, aki — minden valószínűség szerint — már mint megkeresztelt uralkodó küldte el a 12 előkelőből álló ünnepélyes' követséget a hírneves, 973. március 23-i quedlinburgi összejövetelre. A felismert igazsághoz, hogy ti. az országnak békére van szüksége, Géza következetesen tartotta is magát. Külföld ellen nem indított sem támadó háborút, sem bosszúhadjáratot.^ Az így adódó lehetőségeket pedig a belső ellenzék letörésére használta. Küzdelmeinek nem maradt krónikása, de István nagyobb legendáinak azon szavaiból, hogy megfékezte a lázadókat, továbbá abból a megjegyzésből, hogy „kezeit embervér fertőzte meg”, kétségtelen, hogy legyőzte és megsemmisítette az akaratának ellenszegülő törzsfőket és nemzetségfőket, és rokonaival és szövetségeseivel lassan az egész országot uralma alá hajtotta. Uralmát központi vezetés alatt álló katonaságra, az ún. harcos jobbágyokra alapozta. A harcos jobbágyok ellátását ma még pontosan fel nem derített módon, szolgacsaládok végezték, feltehető, hogy két szolgacsalád tartott el egy katonacsaládot. A katonai felszerelést, a miníciót a fejedelmi szolganépek állították elő. Szomszédaihoz hasonlóan, Gézának is volt ezen kívül nehéz fegyverzetű, elit sereg. Ez részben a kelet-európai udvarokban is alkalmazott orosz-varég testőrségből, részben sváb lovagokból, részben a szomszédos szláv népek (pl. bolgár „nándo- rok” és fehér „horvátok”) harcosaiból állt. A fő jövedelmi forrás a kereskedőkre kivetett vámokon kívül ,a dési és tor- dai sóbánya, valamint a selmeci bánya ezüsthaszna lehetett, emellett az adóztatás kezdeti formáiból származó haszonnal is számolni lehet. Géza sikerei jelentősek voltak, azonban annak, hogy a fejedelemnek az ország egyik-másik (részén a dinasztiához tartozó hercegekkel kelljen osztoznia, nem tudott véget vetni. Somogyot valószínűleg Árpád második fiától, Tarhostól eredő Tar Zerind fiának, Koppánynak kellett átengednie. Az Árpád-kori Somogy a Balatontól a Száva-ividékig, illetve Zágrábig nyúlt, mindenkori urának pedig az ott lakó szlavón, magyarul „tót” nemzetségek adóztak nyesttel. A Sornogy- várt székelő Koppány tehát nagy úr volt, növelte még súlyát, hogy mint a dinasztia legidősebb férfitagja, a régi szokás szerint (senioratus), a fejedelemségnek is várományosa volt. Azonban a pogánysághoz húzott, és így az adott viszonyok közt alkalmatlan volt az örökségre; Géza elszigetelte őt, katonai erővel tartotta sakkban, utódává pedig Istvánt jelölte. Amikor 997. őszén meghalt Géza, Koppány mégis úgy érezte, hogy ütött a cselekvés órája. Géza özvegyének kezét és a trónt magának követelve, István életére tört és a feje- delemasszony várát, Veszprémet ostrom alá vette. A döntő ütközet valahol Veszprém és Várpalota között zajlott le. A véres csatában Koppány is elesett. Testét felnégyelték és elrettentő példaként négy vár kapujára tűzték ki. István viszont a győzelemmel ország-világ előtt ura lett az országnak és megkezdhette több mint négy évtizedes országépítő munkáját. István mindössze három évig viselte a fejedelmi méltóságot. Az 1000. évben követséget küldött Rómába és érsekség 74
