Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Benda Kálmán: A helytörténet-kutatás új útjai III.
tói foglalkozásnak társadalmi tekintélye nincs, a tanítók sorában kiszolgált katonákat, vaigabundus elemeket, félbemaradt egzisztenciákat találunk nagy számban, akik, hogy megélhessenek, mellékállásokat vállalnak; van, aki jegyző, kántor, tűzoltó vagy éppen éjjeliőr, bakter. Éppen az egységes szabályozás hiánya miatt is, szinte minden az iskolafenntartó testületen és a tanítón múlik, ezért óriási különbségek mutatkoznak, s ezeket fontos volna ismerni. Általában az iskolás korban levő gyermekeknek csak töredéke látogatja az iskolát, azok sem rendszeresen, de itt is tájanként, felekezetenként, sőt nemzetiségenként változik a kép. Mi volt a hatásfoka ennek a XVII—XVIII. századi iskolának, miben és milyen irányban módosította .a hagyományos, népi műveltséget? Hogyan állt a parasztság az írás-olvasással? Egyes vizsgálatok azt sejtetik, hogy még a felvilágosodás korában is nagyon gyér volt az ími-olvasni tudók száma, s csupán a kereskedelmi útvonalak mellett terjedt az alfabetizáció, ott, ahol az írásbeliség a mindennapi életben jelentőséget kapott. Az ország közepétől a peremek felé csökken az iskolák száma, s csökken a betűvetéshez értők aránya, hogy Máramarosban, Arad megyében vagy Somogybán elérje a mélypontot, a majdnem nulla százalékot. Ez volt durva általánosságban a helyzet a XVIII. században. Mikor és hogyan következett be a változás? A felvilágosodás már sürgeti az iskoláztatást — ugyanakkor a kormányzat ellenzi (hadd utaljak Sándor Lipót főherceg nádor 1794-as ismert nyilatkozatára, hogy a tanítok és a falusi iskolázott elemek hajlamosak a re- bellióra). II. József tananyagbeli reformokat léptet életbe, elrendeli, hogy az írás-olvasást ne vallásos szövegeken tanítsák — reformját azonban halála után eltörlik, nem tudjuk, egyáltalában megvalósították-e valahol. Nemsokára megjelennek a praktikus, gyakorlati ismeretek a tananyagban, vajon ezeknek mi volt a hatásuk? Igazi jelentőségét a népoktatás persze csak a XIX. század derekától kap, ennek története azonban még szintén megíratlan, most már nemcsak a paraszti, hanem munkás vonatkozásban is. Milyen fontos volna pedig tudni, hogy a hagyományos kultúra hogyan alakult, módosult az iskolák vagy a városi élet hatására, hogyan szélesedett a látókör, bővült az ismeretanyag, s alakult ki a mai paraszti és munkásműveltség? Régebbi időkben a falu és a nagyvilág, a paraszti és az értelmiségi, magas műveltség között nem is annyira a tanító, inkább a pap közvetített. A XVI—XVII. században a vasárnapi prédikáció volt az ablak, amelyen át a falu a világba tekintett. Ezek a prédikációk vagy szentbeszédek egyszerre próbálták az újságot és az ismeretterjesztő előadást pótolni. Annál sajnálatosabb, hogy sem a kinyomtatott, sem a nagy számban fennmaradt kéziratos prédikációgyűjteményeket nem tanulmányozta történetírásunk. Nem tudjuk, milyen konkrét ismereteket és milyen világnézeti, ideológiai elemeket közvetítettek ezek a beszédek, arról nem is szólva, hogy milyen hatással. A XVIII—XIX. század fordulóján azután megjelentek az újságok. Adataink vannak rá, hogy a falvakban is, vasárnaponként össze-ößszegyültek a parasztok, s egy valaki — volt, ahol a tanító, a pap vagy a jegyző, másutt valamely iskolázottabb kisnemes — felolvasta és magyarázta a híreket. A század közepétől elszaporodó gazdakörök, majd munkásegyletek szervezetlen elődei ezek, jó volna róluk többet tudni — igaz, a gazdakörökről és a munkásegyletekről sem tudunk valami sokat. A művelődéstörténet kapcsán érkezünk az utolsó kérdéshez, a mentalitás vizsgálatához. Hogyan látta és ítélte .meg a paraszt vagy a munkásember a különböző korokban a világot és benne önmagát? Mit tartott magára nézve kötelező erkölcsi, magatartásbeli normának, s ez a norma miben egyezett és miben különbözött a hivatalos felfogástól; tudjuk, még a ma közbűnténynek nevezett dolgok megítélésében (gyilkosság, lopás, erőszaktétel stb.) sem volt egységes álláspont. (Gondoljunk például a kocsmai bicskázásokra, amit a törvény büntetett, a népi közvélemény azonban nem ítélt el.) Az emberi eszményképről vallott elképzelést erősen befolyásolta a társadalmi hovatartozás (más volt a szabad paraszt, a mezővárosi cívis, a városi polgár vagy később a munkásideál), alakította az egyházi hovatartozás (más volt a katolikus, kálvinista vagy lutheránus magatartási eszmény), de színezte a nemzetiség is (más normákhoz igazodott a magyar, a sváb, a szlovák vagy a szerb falu), a különböző események és magatartások egymás mellett éltek, néha egyazon faluban vagy városban, tudtak egymásról, de a kultúrák zárt világában sokáig alig hatottak egymásra. Ma még alig tudunk róluk valamit. Ennek a társadalmi kategóriánként változó, tájanként mégis számos azonos vonást felmutató mentalitásnak, azt is mondhatnám: a történelem során kialakult közösségi jellemnek, további vetületei is vannak, amelyeket már regisztráltunk, de értelmezni még nem tudunk. Miért erősebb a tiszántúli ember történelmi és politikai érdeklődése a dunántúlinál? Miért indult minden társadalmi és politikai forradalmunk valahonnan az ország keleti részéből? Egyáltalában, milyen külső és belső tényezők hatására formálódott valamely kisebb vagy nagyobb közösség összetartozási érzése? Ahhoz, hogy a kérdés megválaszolásához eljussunk, a helytörténeti kutatások segítsége szükséges. Előadásom végére érkeztem. Szinte kizárólag feudáliskori problémákról beszéltem, nem más okból, hanem azért, mert ezzel a korral foglalkozom. Többet szóltam a paraszti fejlődés kérdéseiről, mint a polgárságról vagy a munkásságról, nem fontossági meggondolásból, hanem mert egyéni érdeklődésemhez ez a ,téma áll közelebb. Nem akartam rendszeres útmutatást adni, még csak arra sem törekedtem, hogy minden kérdést felöleljek. Célom csupán az volt, hogy rámutassak néhány kérdésre, amely a fejlődés megítélése szempontjából nem közömbös, s amely történetírásunkat ma erősen érdekli. Továbbá tudatosítani akartam, hogy ezeknek a kérdéseknek a helyes megválaszolása nem képzelhető el a hely- történeti kutatások segítsége nélkül. Benda Kálmán 73
