Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Benda Kálmán: A helytörténet-kutatás új útjai III.

és a halottak közt, elment, — az idegenből jött házas fél származási helyét pedig mindig beírták. Ebből azt is megtudhatjuk, egy-egy alföldi falu honnan települt újra, s hogy később a faluból házasodtak-e a legények, vagy kívülről hoztak asszonyt, ami biológiai és társadalmi szempontból egyaránt lényeges. A kérdéseket folytathatjuk. Milyen mértékű volt a csecsemő- és a gyermekhalandóság? Ebből következően hány gyermeknek kellett akkor megszületnie, hogy a népesség munkaképes korosztálya újratermelődjék, a társadalom egyensúlyban tartsa munkaerejét. Nyilván tájankint, a falu és a város közt különbségek voltak, de miben és mekkoráik? Az anyakönyvi adatok egybeállítása választ adhat arra a kérdésre is, volt-e a közösségben születésszabályozás? Persze, nem mesterséges beavatkozásra kell gondolnunk — bár a XIX. század első felében egyes vidékeken mar ez is megjelenik. Franciaországban, ahol ezt a kérdést részletesen vizsgálták egyes tájakban, kiderült, hogy rossz termésű, éhínséges periódusokban a házasságok megkötésének időpontja korban kitolódott, nemegyszer 8—10 évvel. A női termékenység adott korhoz köthető, átlagban 25 évnek szokták venni. A házassági idő megrövidítése tehát a születésszabályozás egyfajta neme volt. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy teljesen alaptalannak látszik az a feltevés, mely régebbi korokban nagyszámú, házasságon kívül született gyermeket feltételez.) Jó termésű korszakokban azután egyre fiatalabb korban házasodtak az emberek. Vajon nálunk észlelhető-e ilyen jelenségek? Egyelőre még semmilyen választ nem tudunk a kérdésre adni.

Itt kell megemlékeznünk a járványok hatásáról is. Tudjuk, hogy nemegyszer széles rendet vágtak a lakosságban, főleg a városokban végzett nagy pusztítást egy- egy himlő- vagy kolerajárvány. Ma még éppenhogy elkezdődött a hazai járványok lefolyásának kutatása, igazi eredményt itt is csak az anyakönyvi vizsgálatok hozhatnak. A járványok — tudjuk — kapcsolatban voltak a táplálkozással is. Ínséges esztendőkben, a rosszul táplált, legyengült lakosságból többszörösen szedték áldozatukat. Többeknek feltűnt viszont, hogy Magyarországon a nagy járványok viszonylag mindig kisebb pusztítást végeztek, mint pl. Nyugat-Európában. Az ok minden valószínűség szerint a táplálkozásban van. Magyarország húsfogyasztó ország volt, — pl. a francia paraszt elsősorban gabonán élt. A fehérje, a protein az orvosok szerint ellenállóbbá teszi a testet. Ma úgy tartjuk számon, hogy a magyar paraszt elsősorban kenyér evő. Ez a táplálkozási jellegzetesség azonban a XIX. században fejlődött ki, a nagyarányú szarvasmarha-tenyésztés megszűnésével. Ezt megelőzően Közép- és Dél-Európát mi láttuk el hússal, érthető, hogy itthon bőven volt. De hogy lényegében miből állt, hogyan változott népünk táplálkozása, ma még nem tudjuk. Pedig egyesek szerint a táplálkozás milyenségének nemcsak biológiai, hanem lelki, jellembeli következményei is vannak. Eszerint a hússal táplálkozó ember hajlamosabb a felkelésre, forradalomra, mint a békés életre vágyó, magát a sorsnak megadó kenyérevő. Vagy igaz, vagy sem, ezt is meg kellene vizsgálni és ezt is csak helyi adatok tisztázhatják.

A közösség biológiai élete után most nézzük a termelés kérdését: hogyan gazdálkodott, miből élt a lakosság? Falusi és mezővárosi vagy városi viszonylatban egyaránt hiányoznak ismereteink. A nagybirtokok termelését már az újkor elejétől fogva elég jól ismerjük, monográfiákkal rendelkezünk egyes főúri birtoktestek gazdálkodására, ismerjük termelvényeiket, termésátlagaikat, munkaeszközeiket és munkamódszereiket, az értékesítés módozatait, — ugyanakkor alig tudunk valamit a paraszti

gazdaságokról és gazdálkodásról. A nagybirtok ugyanis számadásokat vezetett, az ispán írott utasításokat kapott és írásban jelentett, — a parasztember nem készített följegyzést. A levéltárak alig-alig adnak támpontot a paraszti gazdálkodásra, még a XIX. századra sem. Ebben a történészek elsősorban a néprajz segítségét veszik igénybe. A paraszti élet konzervatívizmusa évszázados hagyományokat őrzött meg, s ez a konkrét emlékezésen túlmenően is segít a múlt rekonstruálásában. Hogyan jellemezzük elmúlt évszázadok életét, ha „csak” ilyen kérdésekre nem tudunk egyelőre válaszolni: Mit termeltek, az elvetett mag hányszoros termést adott? Mivel és hogyan művelték meg a földet, hogyan végezték az aratást, a betakarítást és a cséplést? Rendkívül lényeges volna a mezőgazdasági eszközök, elsősorban az eke történetének tájankénti felderítése: mikor jelenik meg pl. a faekén a vaspapucs?

Hasonlóan csak tapogatózunk mindmáig az állattenyésztés történetében is. Tudjuk, hogy a XV. század második felében már százezerszámra hajtották nyugatra a magyar szarvasmarhát, s hogy a XVII. század végéig mi láttuk el hússal Németországot, sőt, Olaszország egy részét is. Ez a magyar szarvasmarha egyrészt kitűnő húsállat volt, (a tej elés szempontjából viszont nem jött számításba), másrészt jól bírta a kontinentális klíma szélsőségeit, a hajtással járó fáradalmakat, viszontagságokat, és ami nagyon lényeges, jóval nagyobb volt, mint a nyugati fajták. Mindmáig nem tudjuk azonban, mikor és honnan került hozzánk. Egyes feltevések szerint a kunok hozták volna magukkal, mások szerint itt, a Kárpát- medenoében tenyésztették ki. De kik? A jobbágyparasztok? A mezővárosok? Vagy a szabadparaszti sorban élő jászok és kunok? A szilajpásztorkodásról több érdekes, színes munkát írtak már, mégsem látjuk világosan sem az állattenyésztést, sem a pásztorok helyzetét, a pásztor- életforma társadalmi vonatkozásait. Ugyanez mondható a jószágértékesítésre is. A tőzsénekkel számos közlemény foglalkozik, de még mindig bőven van felderíteni való. Nem ismerjük közelebbről azt a folyamatot sem, ahogy a húsmarha tenyésztése fokozatosan visszaszorult a tejtermelés előtt. Hogyan függött ez össze a paraszti életrend nagy változásával? És mióta tejivó a magyar paraszt?

Mindez már átvezet bennünket a művelődéstörténet mezejére. Ha valahol hiányos a tudásunk, hát ezen a területen igazán az. Nagyon keveset tudunk a régi népi műveltségről, folklórkutatásunk még a legritkább esetben tudja csak korhoz kötni a népdalt, népmesét, a hiedelemvilág elemeit; a lokalizálásban egy-egy vidék speciális kultúrájának meghatározásában pedig még nagyobb nehézségek mutatkoznak. Nem állunk jobban az iskolák történetével sem. Még nagy kollégiumaink (a debreceni, a sárospataki stb.) esetében sem mindig tisztázott, hogy mit tanítottak, azt meg éppen nem tudjuk, hogy akik kitanultak, mit vittek tovább a nép közé. Iskolatörténeti vizsgálataink mindössze annyit tisztáztak, hogy a XVIII. század második felében mezővárosainkban már mindenütt volt iskola, néhol több tanerős, a falvak felében azonban még semmilyen tanítás nem folyt. Ez persze országos átlag, ezen belül vidékenként nagy különbségek voltak. A tananyag általában az írásolvasásból és a vallási ismeretek közléséből állt — magát a betűvetést is bibliai történeteken tanították, hiszen minden iskola, még a városiak is, egyházi jellegűek; számtant már csak magasabb fokon, a mezővárosi iskolákban tanítottak. Külön iskolaépület még alig van, a tanító lakásában folyik az oktatás, osztatlanul, azaz egyszerre és együtt, korra és nemre való tekintet nélkül. Tanítóképzés gyakorlatilag még nem létezik, a taní72