Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Vadon Lehel: Upton Sinclair a magyar irodalmi kritikában
aki az átéltet és fölismertet bátran és kíméletlenül megírta. „Ha irodalmi rangját határozzuk meg: riporter a legjobb fajtából. Regényeinek éppen azért az életábrázolás az ereje és az érzésábrázolás a gyengéje. Cselekményei nem regényszerűek, hanem életszerűek. Hiányzik belőlük a kerekdedség, a konstrukció, de megvan bennük a sokágúság, a valószerűség.” A kolozsvári Független Újság is hasonlóképpen vélekedett Sinclair írói megítélésében: „inkább briliáns újságíró volt, mint író, a grand reportage nemes és korszerű értelmezésében.” Szerb Antal az 1935-ben megjelent Hétköznapok és csodák című könyvében Sinclairt az amerikai naturalista regényirodalomban Dreisernél „kevésbé nagyarányúan elképesztő jelenségnek” tekintette. „Nála ugyanis a mű- vészietlenség nem születési hiba, mint Dreisernél, hanem meggyőződés, sőt aszkézis, mert a született író olykor mégis előtör belőle, amikor a próféta szundikál. Upton Sinclair a ,művésziest’ a kapitalista társadalom káros kinövésének tekinti... A művészetnek szerinte az osztályharcot kell szolgálnia, és a regényírónak nincs más feladata, mint hogy dokumentumokat gyűjtve össze, bemutassa a mai társadalom erkölcstelenségét.” Fábry Zoltán Upton Sinclair művészetében a formává nem lényegülő tartalommal szemben az újjáteremtés mozzanatának hiányát hangsúlyozza a Korunkban. „Sinclair csak ír, rendez, csoportosít. Jegyzőkönyvvezető: a tanú beszél. .. Regénye tiszta fénykép: annyira át van világítva, hogy a sugarak hirtelen és pillanatnyi áttörése csak a valóságot vetítheti. Itt nincs titok, itt nincs forma, itt a valóság a tartalom. És ez kevés. A valóságot újjá kell teremteni, hogy ható értelme legyen. Sinclair az alkotómunkát nyíltan szabotálja, szerepe kimerül a lábjegyzetírásban.” Fábry az írót a „valóság kéjelgőjének” nevezte, akinek regénye a valóság alárendeltje, egyszerű anyag, amit a sinclairi auktoritás avat dokumentummá. Reményi József az 1938-ban kiadott, tizenhét amerikai író arcképét tartalmazó Amerikai írók című tanulmány- kötetében az európai irodalmi értékelés mértékei szerint, a művészi követelmény magas szempontjából vizsgálta meg Upton Sinclair irodalmi pályafutását, különös figyelmet fordítva az író stílusára és műveiben megvalósított esztétikai elveikre. Reményi szerint Sinclair propagandista s nem teremtő író. „Sok benne a vitalitás, de érzéseit, ha elméletekkel fegyelmezi is, nem tudja művészi élménnyé varázsolni... minden megerőltetés nélkül ír, alig van stílusérzéke, a mondatok harmóniájával nincs tisztában, s csak a tárgy érdekli, s szociális felháborodásának hevülete és vetü- lete.” Nem tartotta azonban Sinclairt az írástudás árulójának”, mert az irodalmat nem alkalmazkodásból, hanem meggyőződésből tekintette politikai, társadalmi és gazdasági eszköznek. Az osztályöntudatossá vált puritán csak a típus kategóriájában tudott gondolkodni, csak az általánosítás igazságát vagy igazságtalanságát ismerte fel, ily- módon csak az abszolút jót vagy abszolút rosszat tette a megfigyelés tárgyává s írta meg műveiben. „Képtelen meglátni az egyetemes jelentőségű emberi lélek ablakát, azon betekinteni s így meggyőződni arról, hogy az ember nemcsak osztályvetület, hanem titok és sár, magasztosság és alacsonyrendűség a maga puritán emberi mivoltában ... Upton Sinclair nem tudja, hogy nemcsak veszett ebek vannak és hűséges házőrző kutyák, s nemcsak ördögök, akik kapitalisták, s nemcsak angyalok, akik proletárok.” S mert nemcsak típusokkal dolgozik s nem egyénekkel, ezért hiányzik alakjaiból a jellemteremtő erő. „A név, helyzet és cselekmény nem elegendő egy ember belső életének felismeréséhez.” Reményi F. V. Calverton, szocialista kritikus szavait idézte, aki szintén hiányolta Sinclair művészetéből a jellem- és lélekábrázolást, és szemére vetette, hogy alakjait az olvasó legfeljebb annyira ismerheti, mint amikor egy újsághír keretében találkozik valami szenzációs eseménnyel kapcsolatban eddig ismeretlen nevekkel. Bár leleplezéseiben és vádjaiban sok az igazság, meggyőző erejükből sokat veszítenek egyrészt azért, mert az író lélektani szempontból túlzottan leegyszerűsítette az élet problémáit, másrészt azért, mert igazság-koncepciójának nem tudott művészileg meggyőző erőt adni. Sinclair az állástfoglaló írók sorába tartozik, aki gondos anyaggyűjtése során feltárt dokumentumokra támaszkodva írta regényeit. Sinclair igazsága — Reményi megítélésében — csupán részigazság, mert „az igazságnak csak azt a képét látja, amely a tőle megfestett képpel azonos; az eltérő színekben a kizsákmányolást fedezi fel, a törvényesen igazolt zsarolást és visszaélést... ez a részletigazság teszi oly igazságtalanná Upton Sinclairt akkor, amikor az érem másik oldalát is észre kellene vennie.” Reményi József A mocsárt, a Jimmie Higginst, a Petróleumot és a Bostont tartotta Sinclair legjobb és legjellemzőbb műveinek, nem tartotta azonban szépirodalmi alkotásnak, hanem szociológiai dokumentumoknak. Következésképpen Sinclairt sem tartotta művésznek, csupán pamfletistának: „Upton Sinclair pamfletista, s ebből a szempontból nyelve erőteljes, célja egyenes, itéletnyi- latkozatai sokszor fején találják a szöget. De nem művész.” Lukács György a riport és a riportregény műfaji sajátosságait elemezve, valamint a művészet és az objektív igazság kapcsolatát vizsgálva többször említette Upton Sinclair nevét, az író műveinek vagy művészetének elemzése nélkül. 1947-ben, amikor a magyar irodalom- politikában olyan irányzat kezdett érvényre jutni, mely azt követelte a művészektől, hogy kizárólag az aktuális politika és építés kérdéseivel foglalkozzanak, hogy egész tematikájukat onnan vegyék, hogy ábrázolási módjuk olyan legyen, amely a legegyszerűbb paraszt és legtanul- tabb munkás számára is közvetlenül érthető és élvezhető. Lukács György a politikum viszonyának vizsgálatánál a két szélsőségesen ellentétes esztétikát követő Upton Sinclairt és Esti Kornélt állította szembe egymással. Esti Kornél az „elefántcsonttorony”, a l’art pour l’art irodalom követője, aki azt hirdette, hogy a művészet, az irodalom kizárólag öncél, és semmi köze sincs ahhoz, ami a társadalomban történik, független a közvetlen társadalmi harcoktól és társadalmi problémáktól, nincs vonatkozása a történelem nagy kérdéseihez. Ezzel szemben a propaganda irodalom, amelynek nemzetközi méretekben legpregnánsabb képviselője Upton Sinclair, azt állította, hogy a művészet, az irodalom kizárólag propaganda, melynek egyetlen feladata a kor, a társadalom, a küzdő osztályok harcaiban állást foglalni, valamely irány társadalmi győzelmét, valamely társadalmi kérdés megoldását elősegíteni. Lukács tagadta, hogy Esti Kornél vagy Upton Sinclair esztétikája között választhatunk. Szerinte mindkét aljánlatot el kell vetni. Ezáltal egyszerre foglalt állást a formalisztikus esztétika kizárólagos hirdetői ellen, valamint azok ellen, akik az író politikai nézetei alapján ítélnek műve fölött. Szükségszerűen elveti tehát a l’art poru l’art-t, de kifejezte azt a meggyőződését is, hogy a művészet értéke nem mérhető a puszta politikai hasznosság mérlegén. Az esztétikum sajátosságában a tartalom és forma viszonyát vizsgálva Lukács a két hamis véglettel szemben visszautasítja az „eklektikus középút” választásának lehetőségét is: az 67
