Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - V. Suskin: A temetőben (Z. Hering Mrgit fordítása)

ERODÁLOM MŰVÉSZET A temetőben Micsoda gyönyörű idő!... Meleg van. Süt a nap. Jú­lius. Tombol a nyár. Valahol félénken meghúzzák a harangot. .. Lassú, tiszta hangja elúszik az ég fényes mélységében és a magasban elhal. De mindez nem szo­morú, nem .. . Megfigyeltem, hogy az embereknek van egy furcsa szokásuk: az ilyen, szívet gyönyörködtető időben szeret­nek kimenni a temetőbe és ott egy-két órát elüldögélni. Nem esőben, nem borús időben, hanem éppen ilyen­kor, amikor meleg van és nyugalom. Biztosan van vala­mi magyarázata ennek a furcsa szokásnak. De furcsa-e csakugyan? Engem például határozott vágy vonz a te­metőbe, szeretek ott elmélkedni. Szabadon és valahogy szokatlanul alakulnak az ember gondolatai e kis halmok között, és mintha szakadék szélén járnék, félelmetes a lábam elé nézni. A gondolat ide-oda csapong, hol fel a magasba, hol lefelé két méterre. De a keresztek ki­tárják fából faragott karjukat és őrzik a titkukat. Ép­pen hogy más itt a furcsa: az, hogy idehallatszik az au­tók dudája, az emberek hangja. Különös, hogy alig két­száz méterre innen utca van, ahol újságot és bort árul­nak és mindenféle aszpirint... Egyszer hallottam, ahogy az utcán végigvágtatott egy lovas rendőrosztag, hát az nagyon furcsa volt. Ültem egyszer egy nagy város temetőjében és elgon­dolkoztam. Elgondolkoztam és nem hallottam, hogy vala­ki mögém került. — Mit keresel itt, fiacskám? Ez az én sírom. Körülnéztem, áll egy anyóka, néz békésen. — Az én sírom — mondta még egyszer. Felugrottam a lócáról. Zavarba jöttem. — Bocsásson meg ... — Hagyd csak, ülj le... — Leült a lócára és maga mellé mutatott. — Ülj csak le bátran. Azt hittem, hogy eltévesztetted a sírt. Leültem mellé. — A fiam van itt — mondta és a gondozott sírt nézte. — A fiam... Alszik. — Csendesen sírva fakadt, a köny- nyeit letörölte kendője csücskével és felsóhajtott. Mind­ezt megszokottan csinálta, látszott, hogy bánata már ré­gi, mindig jelenvaló és hozzászokott, hogy vele éljen... — És te? — kérdezte az anyóka és felém fordult. — Neked is van itt valakid? — Nem, nincs. Csak úgy egyszerűen bejöttem. Be­jöttem megpihenni. Az anyóka kíváncsian és figyelmesen nézett rám: — Megpihenni, itt? — Miért ne? — Attól féltem, hogy valahogy rosszul szólok, elijesztem. — Éppen itt jó pihenni. Meg gondol­kozni. — Az már igaz — egyezett bele az anyóka. — Csak hát a gondolatok, látod, milyenek itt? Nekem kellene ott feküdni, nem neki, hanem nekem... — Ismét a sír felé fordult. — Nekem kellene ott feküdni, ő meg ki­járna hozzám üldögélni, nekem is jobb lenne. De még mennyivel jobb! Csak hát ezt nem mi döntjük el, ez a baj. — Régen meghalt? — Régen. Már hét éve. — Beteg volt? Az anyóka erre nem válaszolt. Sokáig hallgatott, bó­logatott, le-föl, föl-le. Amikor később megint ránéz­tem, akkor láttam, hogy szinte állandóan bólogat. — Huszonnégy esztendőt élt mindössze— mondta csendes belenyugvással. Megint elhallgatott. — Éppen, hogy élni kezdett és most itt van... Te meg élj, ahogy tudsz. — Ismét sírva fakadt, ismét letörölte a könnyeit és felsóhajtott. Felém fordult. — Nem jól éltek ti, fia­talok, ó, de nem jól — mondta váratlanul és nézett rám fényes, könnytől mosott szemével. — Elmondok neked egy történetet, ha akarod, elhiszed, ha akarod, nem. Hall­gasd meg és gondolkozz el rajta, ha már egyszer szeretsz gondolkozni. Nem sietsz valahová? — Nem. — Itt nálunk, Moccsissiben... Igaz is, idevalósi vagy? — Nem. — Ügy. Itt nálunk, a város végén azt a helyet úgy hívják, hogy Moccsissi, van ott egy katonai telep, ka­tonák állomásoznak ott. Arrafelé is van egy temető, de már régi, most már nem temetnek oda senkit. De ré­gebben sokat temettek. No hát, ott áll őrségen egy ka­tona. Éjszaka volt, sötét. A katona csak áll, áll, ez a dolga. És egyszer csak hallja, hogy valaki sír a temető­ben. A hangja után ítélve asszony lehet. De olyan ke­servesen, olyan bánatosan. Biztosan tudott volna onnan telefonálni a katona, de sehová se telefonált, hanem megvárta a másikat, aki felváltja, a másik katonát. No­csak, hallgasd, mondja neki, lehet, hogy csak képzelő­döm. Az is hallgatózik, hát tényleg sír valaki. No és akkor az, akit felváltottak, elment és felköltötte a pa­rancsnokot. Hogy aszongya, így és így sír egy asszony a temetőben. A parancsnok maga ment ki a posztra, ma­ga is meghallgatta: tényleg sír valaki, hol elcsendese­dik, hol meg zokog. Akkor a parancsnok elment a ka­szárnyába, felköltötte a katonákat és azt mondja: így és így, a temetőben sír valami asszony, meg kell tudni, miről van szó, miért sír? A temetőbe régóta senkit sem temetnek, gyanú ez, azt mondja... Ki vállalja? Akadt egy jelentkező, én elmegyek, azt mondja. Adtak neki fegyvert, minden eshetőségre, és elment. Odaér a te­metőhöz, a sírás elcsendesedett... És olyan, de olyan sö­tét van, mintha kiszúrták volna a szemét. Kérdezi: Van itt valaki élőlény? Válaszoltak neki a sötétből: igen, van. Odajön egy asszony. Ö, vagyis a katona, rá akart 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom