Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Utassy József: Tüzem, lobogóm
világítani a zseblámpájával, meg akarta jobban nézni. Ő meg azt mondja: tedd el azt a lámpát, tedd el. És a fegyvert is, azt mondja, kár volt hoznod. A katona megijedt: „Te sírtál?” — „Én sírtam.” — „És miért sírtál?” — „Miattatok sírok — mondja —, az ifjú nemzedék miatt. Én vagyok a földi istenanya és sírok — mondja —, a ti könnyelmű életetek miatt. Sajnállak benneteket. Hát most menj és mondd el úgy, ahogy én mondtam neked.” — „De hiszen komszomolista vagyok! — mondja a kiskatona. — Ki hiszi el nekem, hogy láttalak? Hiszen én magam is — mondja —, nem hiszek neked.” Ö meg így hozzáért a tenyerével — az anyóka könnyedén megérintette a hátamat — és azt mondja: „El fogjátok hinni”. És eltűnt, nyoma veszett. A kiskatona visszatért az övéihez és elmondta, hogy mi volt, kit látott. Azok meg persze kinevették. Hát hogyne! — mondta az anyóka keserűen, és megbántottan elhallgatott. Aztán hozzátette csendesen és bánatosan: Hát hogyne nevették volna ki! Persze, hogy kinevették. Hát így. És amikor bement a kaszárnyába, a világosra, mindenki csak megdermedt: a hátán, a gimnasztyorkáján, ott az istenanya képe. Ilyen nagy, ni — az anyóka megmutatta a tenyerét — egy tenyérnyi. És olyan fényes, de olyan fényes!... Mindez olyan váratlan volt, ezzel a képpel, olyan érzékletesen mondta el, hogy ha most felállna és elmenne, akkor levetném a zakómat és megnézném, nincs-e rajta valami. De az anyóka ott ült mellettem és csendesen bólogatott. Semmit se kérdeztem, nem mutattam, hogy elhittem-e a történetet vagy nem, nagyon akartam, hogy meséljen még valamit. És ő kitalálta a kívánságomat, felém fordult és beszélni kezdett. De már más volt a hangja, mostani, mai. — A másik fiam meg, Minyka, teljesen megzavarodott a feleségeivel, olyan egy csődör, vég nélkül váltogatja őket. Mondom neki: minek váltogatod őket, Minyka? Mit keresel folyton? Mind egyforma mostanság, egyik kutya, másik eb. Összejött aztán egy nővel, gyerekük lett. No, gondolom, most talán már megnyugszik. De nem, megint nem fért a bőrébe. Azt mondja, ez se az igazi. Ö, uramisten! Semmi se jó nekik. Egy darabig megvolt egyedül, aztán felszedte egy művelt laboráns jány, elvitte magával valahová az ördög öreganyjába, Ferganába. frják nekem: Gyere hozzánk, drága édesanyánk, vendégeskedj nálunk. — Az anyóka olyan ügyesen és komikusán utánozta ezeket a ferganai fiatalokat, hogy önkéntelenül elnevettem magam. Csak akkor jutott eszembe, hogy temetőben vagyok és a szá- jom elé kaptam a kezem. De az anyókát, úgy látszott, szinte fellelkesítette a nevetésem és nagy kedvvel folytatta a mesélést: — No, én aztán felkötöttem a kendőmet és elutaztam. Megérkeztem, ott voltam náluk ... Vén bolond, úgy kellett nekem, megkaptam a magamét! — Rosszul fogadták tán? — Hát, először éppen nem... Hiszen nem semmi nélkül mentem én, pénzecském is volt nekem. Vén bolond, hát nem vén bolond vagyok? Nohát, amíg a pénzecskémből tartott, addig kedves is volt a fnenyem, de ahogy vége lett a pénznek, mindjárt elkezdte: „Mamuska, hát ki süt így lepényt?” — „Hogy ki? — mondom. — Hát, mindenki. Mi nem tetszik?” — Erre aztán nekilátott tanítani, hogy kell lepényt sütni. Te, azt mondja, sok vajat teszel a serpenyőbe, tele van vajjal. Hát akkor menynyi vaj kell neked, anyuska? Fél kiló egy napra? És különben is, fekete lesz, ha sok a vaj és nem is elég köny- nyű, milyen lepények ezek? No és így kezdtük egymást okítani. Amíg én egy szót szólok, addig ő ötöt. Próbáld meg túlbeszélni őket, ezeket a fiatalokat. A pokolbeli ördögöt is kihoznák a sodrából, ó bocsáss meg, uramisten, hogy ezen a szent helyen említem. Hogy tudnék én meggyőzni egy ilyen keményfejűt? A férjét se eteti rendesen. Jön haza szegény, megeszi, amit talál, és kész. No, de az se különb, nem is kell semmi, mondja, útközben beszaladtam az étterembe. Ö, te művelt, gondolom magamban, csélcsapok vagytok ti, nem műveltek. — Az anyóka elhallgatott, aztán még dühösen hozzáfűzte: — Csak azt tudják, hogy riszálják magukat. De hát, hogy is van ez? — fordult oda hozzám. — Sok mindent tudnak, mindenhez a világon értenek, élni meg nem tudnak. — Hogy a csudába tudnának sokat! — mondtam én is, már szintén dühösen. — Ami meg a tudásukat illeti, egy lyukas garast nem ér. — De hát hány esztendeig tanulnak! — No és? Ahogy tanulnak, úgy is tudnak. Tán a tudásért tanulnak, azt hiszi? — Igaz, igaz, nincs kedvük a kolhozban dolgozni — ismerte el az anyóka... — Uramisten, micsoda időket élünk. Mit számít nekik, akár a fű se nőjön, csak az a fontos, hogy valahogy elüssék a napot. — Sokáig hallgattunk, az anyóka elmerült gondolataiba, amelyek egyre mélyebben húzták a föld felé, a háta teljesen meggörbült, nem moccant, csak egyre bólogatott, bólogatott. Valahol ismét megcsendült a harang. Az anyóka felemelte a fejét, a temető távoli sarkába nézett, ahol a fák között egy elhagyott kis templom állt és azt mondta csendesen: — A haszontalanok. — Kik? A gyerekek? — No, igen, bemásznak. Megyek, elkergetem őket. Az anyóka felállt, rám nézett: — Magadban ne ülj itt többet... mit fognak gondolni, hogy valaki az én sírom mellett üldögél. Nem kell. — Megyek már én is. Eleget ültem. — Aha. Mert különben azt hinnék... — mondta szinte bocsánatkérően az anyóka. És elindult az úton, puhán, sebesen. Utánanéztem és én is elindultam. De nem volt bennem semmi szomorúság. Meleg volt. Vaszilij Suksin (Z. Hering Margit fordítása.) Utassy József TÜZEM, LOBOGÓM! Lobog tulipán szoknyád, leng liliomláng sálad, szikrás szél fúj, s lobot vet hajad is: csupa láng vagy! Élek-halok a fényért, égj hát, gyönyörűm, lángolj! Tüzem, lobogóm vagy már. Lobbantsd rám ifjúságom! 3
