Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Nagy Sándor: Avantgarde lázadás és formateremtő kísérlet
több: ezen túlmenően a közép-európaiakhoz is — lévén, hogy valóság- és élményanyaga ebből a forrásból táplálkozik. Az 1922-ből való Golgota című drámáról van szó, amely először a Srpski knjizevni glasnikban (Szerb Irodalmi Közlöny) jelent meg, s amely a közép-európai forradalmak elbukásának tragikus élményéből sarjadt. Ez az ötfelvonásos dráma a rendezői utasítás szerint a forrongó „Közép-Európában” „történik”, mégpedig „az 1919-es év húsvétja előtt”, s színhelye szűkebb körét valahol a Rijeka—Pula—Trieszt határolta térségben lehet megvonni, de a darab egésze sugallja: a hazai forradalmi megmozdulásokon túl meghatározó volt itt — mint élmény — a Bajor Tanácsköztársaság leverése éppúgy, mint a magyar proletárdiktatúráé, amely utóbbiról Krle- zának már korábban is volt mondanivalója. Mindez igen egyértelműen arra vall, hogy a szerző a fiatal jugoszláviai munkásmozgalom addigi történetének tanulságai mellett egy tágabb földrajzi övezetben, azaz Közép-Eu- rópában lezajlott forradalmi megmozdulások konklúzióit is levonta, aminek lényegét így lehetne összefoglalni: a szociáldemokrácia opportunista erőinek a burzsoáziával való összefogása, tehát a munkásosztály és a forradalom ügyének elárulása okozta itt a mozgalomnak, s a forradalomért vívott harcnak a legtöbb kárt. S hogy Krleza a kérdéskomplexum mérlegének megvonására autentikusnak tudhatta magát, arra az eddigi vázolt mozgalmi szereplésen túl bizonyság lehet az a tény is, hogy a Jugoszláv Kommunista Párt alapítóinak ahhoz a köréhez tartozott ebben az 1918—1922. közötti időszakban, amelynek tagja volt Kamilo Horvatin, a jeles publicista — a későbbiekben a párt Politikai Bizottságának is egyik tagja —, Duro Cvijic, a Nova istina, majd a Borba szerkesztője, később a párt egyik titkára; s nem utolsó sorban August Cesarec, aki 1922-ben a jugoszláv pártot képviselte a Komintern IV. Kongresszusán Moszkvában. Lőkös István Avantgarde lázadás és formateremtő kísérlet Rernenyik Zsigmond az avantgarde felől érkezett el jelentősebb drámáinak megírásához. Közismert, hogy pályája a magyar aktivizmus ösztönzései nyomán is indult, így kezdeti drámaírói törekvéseit a Kassák-kör színpadi programja szabta meg. Egyfelől Mácza János elméletének, másfelől Barta Sándor gyakorlatának hatá" sát mutatják korai kísérletei. S itt nemcsak a Vér című művére gondolunk, amelyet Kocsis Rózsa részletesen elemzett a magyar avantgarde színjáték történetét feldolgozó könyvében, s amelynek nyitott színpadképe és expresszív víziója ugyanúgy felidézik a Mácza-féle „új színpadot”, mint Barta Külvárosi panoptikumát, hanem kéziratban maradt egyéb műveire is. E „lírai szimfóniák” csupán a szerző belső indulatainak szenvedélyes megjelenítői, de legtöbbször hiányzik belőlük a drámai műnem jellem- és cselekmény logikájának elemi objektivitása is. Figyelemre méltó azonban, hogy az expresszio- nizmus kollektív eksztázisát, lázadó boldogságvágyát hömpölyögtető víziók „stációi” és jelképei (Nő, Férfi, Pásztor, Vándor, Koldus, Tömeg stb.) milyen erővel sugározzák a vándorlásra kényszerítő űzöttséget (Vihar, A hóember és a hold szeme) és megaláztatást (Vér, Komédia), mintegy előlegezve a későbbi művek alaphelyzetét. Azt a drámíai „szituációt” tehát, ami a jelentősebb Remenyik-drámák konfliktust kibontó jellem- és cselekményhálózatának felépítését művészi lehetőségként tartalmazza. Az író világnézetének fejlődése nem hagy kétséget afelől, hogy e tragikus szituációnak társadalmi determinációja van. A feudális-dzsantroid örökséggel és a meddő polgári kultúrával szakító Rernenyik lázadása az egyszeri esetnél teljesebb érvényű volt: korszakváltásra utalt, s amint a még 1919-ben írt, majd a Dél-Ameriká- ból történt hazatérés után 1927-ben megjelentetett Hetedik hónap című kisregénye bizonyítja, a szocializmus alternatíváját fejezte ki. A felbomló társadalmi rend űzi-hajszolja a drámák — és valamennyi Remenyik-mű — hőseit, akik egyszer szerencsétlen áldozatai a múltnak, más esetben vagy megszállott ámokfutói a jelennek, vagy elhullott mártírjai a jövőnek. A dél-amerikai „kaland” csak növelte a hajszoltság tudatát, és már-már apokaliptikus katasztrófa-érzetet sugallt. (A dél-amerikai évek másik nagy élménye, a latin-amerikai proletariátussal vállalt sorsközösség csak az író utolsó nagy regényeinek lett magányt oldó mondanivalója.) Az viszont ismét nem véletlen, hogy a régi társadalmi létformák pusztulását Rernenyik éppen akkor alakította számottevő drámai konstrukciókká, — a harmincas években és a negyvenes évek elején —, amikor a Korunk, a Gondolat és a Szép Szó révén legközelebb került a baloldali és szocialista irodalomhoz. Eszmei elkötelezettsége éppen ezáltal teszi teljessé drámáinak egyértelmű gondolati kisugárzását: azt a tanulságot, hogy a huszadik század első felének törvénykereső átmenetisége az ideológiák és társadalmi formák korszakváltását készítette elő. A gondolati szintézis igényének első színpadi megvalósítása a Blöse úrék mindenkinek tartoznak (1931—- 1934), amely a Bolhacirkusz (1928—1932) regénytablójával együtt Rernenyik pályájának fordulatát is jelzi. Határon van ez a dráma, mert az első komolyabb kísérlet az avantgarde továbbvihető eredményeinek felhasználására egy teljesebb számvetés elkészítéséhez. Keletkezésének előzményei is erre figyelmeztetnek. Ismert ugyanis, hogy Rernenyik Zsigmond 1926-ban tért haza Dél-Amerikából, és a húszas évek végén részt vett a hazai baloldali művészeti mozgalmakban, szerkesztette a kommunista 100% elődjének tekinthető Új Föld című folyóiratot, majd 1928—1929-től az egyre inkább marxista irányba forduló Korunk egyik legtöbbet foglalkoztatott mukatársa lett. Mindez jelzi már a korábbi aktivista-expresszionista messianizmus háttérbe szorulását — valamint az eszmények és valóság tárgyszerűbb szembesítését — Rernenyik gondolkodásában, de legalább ilyen 61
