Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: A jugoszláv szocialista irodalmi törekvések kezdeteiről
kötődés egyik formája volt ez a szereplésük, a művészet- elmélet és az irodalom gyakorlatában a szocialista tendenciák érvényesítését most szükségszerűen méginkább elsőrendű feladatnak tekintették. Cesarec a Nova istina lapjain adott közre egy terjedelmes tanulmányt Boljse- vizam i kultúra (Bolsevizmus és kultúra) címmel, amelyben a kispolgárság és a polgári értelmiség mentalitása mellett az írói alkotómunka kérdésével foglalkozott, különös figyelmet szentelve a tendencia és az eszmeiség problémájának. írásában Lunacsarszkij egyik 1917-ből való tanulmányára is hivatkozik (Kulturnüje zadacsi ra- bocsego klasza = A munkásosztály kulturális feladatai), amelyet Vice Zanovic véleménye szerint német fordításban olvasott, s amely arra vall, hogy Cesarec és társai az orosz forradalom kulturális intézkedéseit is élénk figyelemmel kísérték, s azok tanulságait —, ha olykor tévedésekkel is — saját törekvéseik megvalósításakor alkalmazni igyekeztek. Cesarec írásainak igen figyelemre méltó passzusa az alább idézendő szövegrész, amelyben a tendencia és a ploretárirodalom viszonyát értelmezi Lunacsarszkijra hivatkozva. ,,A. Lunacsarszkijnak a proletárművészetről vallott nézete — írja — a modern ember nézete és nagyon téved az, aki úgy gondolja, hogy a szerző proletárművészetnek fogja nyilvánítani a vörös zászlóról vagy a vörös szegfűkről elavult ritmusban és metrumokban való dalkötést, hogy azt fogja ajánlani, hogy Zola ismétlődjék meg rosszabb változatban, hogy az írók viharos sztrájkokról, a gazdagok orgiáiról és a kizsákmányoltak nyomoráról írjanak, hogy egyfelől pezsgőző hájas burzsu- jokat, másfelől üres tálak mellett ülő sovány proletárokat ábrázoljanak; ellenkezőleg: mindez jó propaganda- eszköz lehet mindenütt a munkásmozgalom kezdett szakaszában, de ennek semmi köze a művészethez, mivelhogy a szocializmusnak és az osztálytudatnak másképpen kell tükröződnie a művészetben. Nem tendenciózusén, amit Lunacsarszkij is elítél és elvet. Hasonló a helyzet a kultúra többi ágazatában is. A tendencia mesterséges valami, hideg és idegen dolog, amely spekulatív okoskodás révén született és erőszakkal kapcsolták össze az alkotói fantázia felhígult, eltorzult termékével... A tendenciának nincs helye a valódi művészetben, a proletárművészet e tekintetben egyetlen más művészettől sem különbözik.” Az idézett szemelvény igen fontos és egyben jellemző dokumentuma annak a szocialista szellemű művészetfelfogásnak, amelyet ebben az időben a Cesarec és Krle- za körül szerveződő, elsősorban zágrábi írók, kritikusok és művészek is csoportja vallott. Cesarec — mint láttuk, — egyfelől a művészet eszközeivel történő valóságábrázolás sajátszerűségének döntő voltát hangsúlyozza, aminek a „szocializmus” és „az osztálytudat” ábrázolásakor is így és nem sematikusan kell érvényesülnie, másfelől a tendenciózusság leegyszerűsített, a proletkult mozgalmában jelentkező változatát utasítja el Lunacsarszkijra hivatkozva. A kérdés ilyen direkt módon való felvetését és részletező taglalását (három folytatásban jelent meg a Bol- sevizam i kultúra című cikk a Nova istinában!) a szocialista művészetszemlélet kialakításáért és népszerűsítéséért vívott harc tette szükségessé, hisz az erősen polgári beállítottságú, olykor a klerikalizmus változataival is terhes horvát kulturális élet képviselői épp a szóban forgó negatívumokra hivatkozva „óvtak” a proletárforradalom jegyében megszülető, a szocializmus céljait szolgáló művészettől. Jellemző adalék persze a kép teljességéhez az is, hogyan vélekedett Cesarec a fenti gondolatok megfogalmazásával majdnem egyidőben az avantgarde irányzatokról, közöttük az expresszionizmusról, amely az ő szépírói munkásságát is érintette némileg. Ismeretes, hogy az 1919. április 21—25. között, a jugoszláviai szocialista és szociáldemokrata pártok egyesített belgrádi kongresszusán Jugoszláv Szocialista (kommunista) Munkáspárt néven alakult új párt — annak ellenére, hogy a II. Internacionáléval megszakította kapcsolatait és csatlakozott a Kominternhez — nem volt képes eszmei egységet teremteni soraiban, így 1920. június 20—25. között összehívták a párt II. úgynevezett vuko- vári kongresszusát, amelyen kimondták a Komintern elveihez való még szorosabb és következetesebb ragaszkodást, s határozatot hoztak a párt nevének megváltoztatására is, amely ettől kezdve Jugoszlávia Kommunista Pártja (Kommunistióka partija Jugoslavije) lett. A kongresszust követően indult meg a frakciós törekvések ellensúlyozására — amely törekvések fóruma a Nova istina lett — 1920. július 17-én a Növi svijet — mint már jeleztük — a Jugoszláv Kommunista Párt első hivatalos lapjaként. A pártvezetés August Cesarecet is delegálta a lap szerkesztőinek sorába. Az eszmei következetesség érvényesítése érdekében indított lap szerkesztőjeként Cesarec még határozottabban törekedett a szocialista esz- meiségű irodalom és művészet szolgálatára. Ezúttal a polgári dekadencia és a forradalom viszonyának vizsgála- tára-elemzésére vállalkozott. A lap 1920. december 24-i számában adta közre Dekadansa i revolucija (Dekadencia és forradalom) című írását, amelyben a kortárs polgári művészeti törekvésekről adott áttekintést — kiegészítve azt kritikai megjegyzésekkel. A futurizmus, a ku- bizmus, az expresszionizmus és a dadaizmus szerepel felsorolásában, s ezeket az izmusokat egyértelműen negatívan értékeli, valamennyit a tőkés társadalmi rend „osztályegoizmusát és legbetegesebb idealizmusát” tükröző jelenségnek minősíti. Mindez egészében nem egyéb — mondja —, „ ... mint az európai kultúra végzetes, gyógyíthatatlan, szinte szadizmusba torkolló betegsége, e kultúra egykori alkotói energiájának és értékeinek megbénulása. Kérdés mármost, vajon a szépírói gyakorlatban menynyire érvényesültek a szocialista törekvések a Piámén betiltása és Knjizevna republika 1923-as megindítása közötti időszakban, amikor a kommunista párt is még legálisan működütt az SHS államban? Ügy tűnik: a napi publicisztikai tevékenység, s a különböző pártfeladatok teljesítése mellett is jelentős alkotói tevékenységet folytatott mind Cesarec, mind Krleza, akiket most már egyértelműen a szocialista irodalom elkötelezettjeinek tekintettek az új államban. Cesarec a Növi svijet, majd 1922-től a Borba szerkesztőségi tagjaként adott közre néhány viszonylag rövidebb terjedelmű szépprózai írást (Divlji kostanj = Vadgesztenye: Kei Crne ruke = A vörös kéz leánya, stb.), s később befejezett, az egész életműben is fontos regényének, a Bjegun- cinak (Földönfutók) egy részletét, s lefordította Gorkij Éjjeli menedékhely című drámáját. Krleza, aki ebben az időszakban szintén aktív részt vállalt a mozgalmi munkában, valójában e mozgalmi tevékenységgel párhuzamosan tágította műfaji és tematikai vonatkozásban már addig is egyaránt sok színű és változatos szépírói ceuvre-jét. Szempontunkból e gazdag szépírói termés anyagából — néhány novella mellett — elsődlegesen az a mű a fontos, amely az 1918—1922 közötti időszak jugoszláv munkásmozgalmához kötődik, mi 60
