Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: A jugoszláv szocialista irodalmi törekvések kezdeteiről
A Piámén szerkesztői úgy látták: ezzel a burzsoáziával szembehelyezkedni csakis a forradalom eeszközeivel lehet, s mert hittek abban, hogy az 1919-es évben középeurópai viszonylatban is adott a proletárforradalom kitörésének lehetősége, legfontosabb feladatnak az Októberi Forradalom világtörténelmi jelentőségének tudatosítását tekintették. August Cesarec egyik Plamenbeli cikkében arról írt, hogy „többé nincs egységes Európa, kétfelé szakadt, egyik fele egy hatalmas „áradássá” lett, a másik, a régi viszont gátatvetni akar ennek az árnak. Ám hiába, mert Európának a megújhodás korát élő fele nagy feladatok megoldására hivatott: „ .. . egész Európát kell a labilitás káoszából tengerészek és hajókormányos módján kivezetnie”. Hite szerint ennek a folyamatnak vezéralakja „Uljanov”, azaz Lenin, s a forradalom lángja —, amelyet tizenhét októberében az ő általa vezetett tömeg lobbantott fel orosz földön —, hamarosan átcsap majd Európa nyugati tájaira is, mindenhová, ahol „forró a föld”. A Piámén elvi vonatkozású írásainak további vizsgálata közben azt tapasztaljuk: a szerkesztők jelentős energiát fordítottak a nacionalizmussal szembeni polémiára is, s határozott törekvésük volt a marxista szellemű esztétikai elvek érvényrejuttatása a kritikai gyakorlatban. Ebben a törekvésben — Krleza mellett — August Cesarecnek és Iljko Gorencevicnek jutott fontos szerep. Cesarec írásai közül — ebből a szempontból — elsősorban a Mistifikacija jedne étiké (Egy etika misztifikációja) című tanulmány érdemel figyelmet, amelyben a szerző egyfelől a horvát irodalmi élet nacionalista szemléletű képviselőivel (Dragutin Prohaska, Milan Marjanovic) polemizál, másfelől a jugoszláv burzsoá nacionalizmus vidovdáni mítoszával száll szembe Milos Du- ric Smrt Majke Jugovica (A Jugovicok anyjának halála) című könyve kapcsán. Cesarec vitázó szenvedélyét ezúttal is a társadalmi forradalom szükségességének felismerése szítja, ezért mondja oly erős hangsúllyal: a délszláv népeknek 1919-ben „nem a nemzeti feltörés” (értsd: a nemzeti érdekek érvényesítése), „hanem a társadalmi forradalom számára kellenek a hősök”. Iljko Gorencevic —, aki a jugoszláv szocialista irodalom- és művészetkritika ígéretes tehetsége volt — a Piámén egyike a legérdekesebb, kritikai igényű, szociológiai szempontokat érvényesítő tanulmányát írta meg, amelynek tárgya Krleza akkoriban megjelent drámája, a Cris- toval Colon volt. A Plamenről rajzolt kép hiányos lenne, ha nem utalnánk arra, hogy a közép-európai proletárforradalmak élményének verses feldolgozására vállalkozó Krleza a folyóirat lapjain közölte híres Ezerkilencszáztizenkilenc nagypéntekén (Veliki peták godine hiljadudevetstotina i devetnaeste) című versét, amelyben világosan kimondja: az internacionalista virradásban látja a jövendő útját, s amely a német munkásmozgalom mártírjának, Kari Liebknechtnek emlékére íródott. 1919. február 1-én jelent meg a költemény a Pl,ámenben olyan időben, amikor a világ haladó erői már az orosz forradalom győzelme után már a fiatal szovjet állam erősödésének örülhettek; amikor a délszlávok hazájának tőszomszédságában, Magyarországon, javában zajlottak egy polgári demokratikus forradalom eseményei — sőt, már felsejlettek e forradalmi események balratolódásának kontúrjai is —; s amikor a délszlávok lakta vidék proletariátusa is hallatta hangját — szocialista átalakulást követelve. Az egyébként az igen rövid életű Piámén jelentősége (mindössze 15 száma jelent meg 1919 januárjától augusztus közepéig) — az egykorú történelmi szituáció ismeretében ma már megnyugtatóan felmérhető. Mert bár igaz lehet — hosszabb történelmi távlatban —, a jugoszláv kommunista mozgalom későbbi vezető személyiségének, Otokar Kersovaninak a megállapítása, miszerint a folyóirat eszmei színvonala „eléggé alacsony volt” —, ami voltaképpen „a korszak kommunista mozgalmának általában alacsony elméleti színvonalát tükrözi” jugoszláviai viszonylatban — ám mégis az a döntő, hogy az adott viszonyok közepette a progresszív társadalmi, politikai és kulturális törekvések szempontjából a Piámén szerkesztő- és szerzőgárdája szinte felbecsülhetetlen értékű munkát végzett, s voltaképpen a szocialista eszmeiségű irodalom egyik első műhelyévé tette azt Jugoszláviában. Nem hagyható itt figyelmen kívül az sem, hogy maguk a szerkesztők is tisztán látták vállalkozásuk valódi értékeit és gyöngéit, amit maga Krleza így fogalmazott meg később, a szintén általa szerkesztett Knjizevna republika (Irodalmi Köztársaság) indulásakor —- egy kicsit a további munkához is tanulságképpen: „A Piámén megjelenése idején az egész közép-európai komplexusban, Hamburgtól Carigradig (azaz Konstantinápolyig LI.) — a szónak marxista értelmében — adott volt az objektív forradalmi szituáció. Még amaz októberi napok időszakát éltük, amikor a Mártk-téren az úgynevezett nemzeti szuverenitás lobogója lengett és amikor a mi hazai ügyvédjeink és katolikus meg pravoszláv lelkészeink az SHS Nemzeti Tanács nevé_ ben szerveztek véres terrorista akciót és egész tömegeket öltek meg és lőttek agyon a Hármasegy Királyság egész területén. Mi teljes szimpátiával állottunk a szankülottok és rabok mellé, azzal a mély meggyőződéssel, hogy ha az ő igazságtalanság és elnyomás iránti gyűlöletük nem az a kiapadhatatlan energia lesz, amellyel a haladás turbináit és motorjait meg kell konstruálni, akkor általában nincs kilátás arra, hogy ebből a káoszból ki lehessen jutni. A mi történelmi materializmusunk a Piámén idejében többnyire érzelmi, romantikus jellegű volt. . . Világosan érzékelve a gazdasági viszonyok aránytalanságát és a katasztrófa és a balsors teljes anarchiáját és borzalmát —, amelyet ez az aránytalanság idézett elő —, szentimentálisán és temperamentumosán reagálva ezekre a tényekre, a mi marxizmusunk a provinciális kispolgári környezetben inkább tiltakozó ellenállásnak és tagadásnak tűnt és nem valami szervezett tevékenységnek”. A PLAMENTÖL A KNJIZEVNA REPUBLIKÄIG 1919. augusztus 8-án az utolsó horvát bán, Antun plemeniti Mihalovich betiltotta a Piament. Az ok: a lapban megjelent írások „veszélyeztetik a nyugalamat és a közrendet, valamint az államérdekeket”. A betiltó parancs a szociáldemokrata pártlapra, az Istinára is vonatkozott, mert — a báni megítélés szerint — mindkét fórum munkatársai ugyanazon személyek, akik ráadásul „a szocialista (kommunista) baloldal” hívei. A baloldali író- és művészcsoport tevékenysége ezzel a hatalmi intézkedéssel természetesen nem szakadt meg, ellenkezőleg: a történelmi körülmények hatása nyomán fokozódott. 1919 augusztusának végén (29-én) a betiltott Istina utódlapjaként megindult a Nova istina (Űj igazság), 1920. július 17-én a Növi svijet (Újvilág), 1922. február 19-én pedig a Borba; ez utóbbi kettő már, mint a jugoszláv Kommunista Párt hivatalos lapja. Krleza is, Cesarec is munkatársai lettek e lapoknak, s mivel a mozgalomhoz 59
