Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Képzőművészet

ria költészete tárulkozik fel itt festői koreográfiában a rajz főszereplésével. A rajz itt is Barcsay műszere! Ala­poz, tájékoztat, jelzi a jó irányt önmagának és a jövőnek. E mozgásvariációk számtalan lehetőséget tartalmaznak, e gyökerek ágba szökkenhetnek. Az 1957-ben készült „Lépcsőfeljáró”, az „Ülő nő” szerkezet és líra egyensúlyát véglegesíti. Jelek, ívek, megfigyelések, ábrázolások, in­dítványok, összegezések váltakoznak műveiben. Nyitány és finálé, egyéni zóna és az európai modell általános tel­jesítménye a magyar, szentendrei osztag cselekvő köz­reműködésével. Türelmes beosztással teszi láthatóvá Pe­tényi Katalin megfontolt tárgyválasztása, mérlegelő ren­dezése Barcsay művészetének valóságot tisztelő, a kör­nyezetet képpé alakító, jellé sűrítő, szenvedélyes lendü­letét. Minden gesztusa jelentős. Hol a színrend harmóniá­jára figyelünk, hol az „Ikonosztázion” ötletgazdagsága ra­gad meg, hol a gömbölyített emberi alakzatok közmon­dásos tömörsége rázza fel fantáziánk, hol az intellek­tuális játékosság. Különben is, ő kérlelhetetlen. Ami kincsre rátalált, hiá­nyok nélkül kiaknázta. Mint a sziklamászó, minden lé­pését biztosította, de ha ezt megtette, késedelem nélkül mozdult előre. Mindig előre. Addig soha. Ekkor totáli­san. Tájportrék, emberi csoportok, Szentendre-szféra, fe­kete-fehér vita, gondolkodó típusok feltárása, emblémák, út a mozaikhoz, ezek az energiák sűrűsödtek életművé­A Kossuth-díjas Kántor Sándor A Karcagon élő és ma is alkotó Kántor Sándor faze­kasnak, a népművészet nyolcvannégy éves „nagy öreg­jének” a közelmúltban rendezték a több mint fél évszá­zad munkásságát bemutató, gyűjteményes kiállítását. Budapesten, a Néprajzi Múzeumban, a múzeum és a Népi Iparművészeti Tanács gondozásában a remekművek egész sorát tárták a látogatók elé, átfogó képet adva e páratlan életmű minden lényeges mozzanatáról, az al­kotó művészi fejlődéséről. A Domanovszky György, Fe­kete Aladárné és Horváth András által rendezett kiállí­tásnak az életmű tudományos feldolgozása határozta meg rendező elvét: Kántor fazekaspályájának áttekintése, művészete tartópilléreinek és íveinek bemutatása. A fe­gyelmezett, külsőséges sallangoktól mentes tárlaton lát­hattunk néhány korai darabot is, a 14—15 éves fazekas­inas fennmaradt, 1908-as évszámú virágcserepét, 1909-es jelzésű virágvázáját, amelyeknél a formázás és a mintá­zás még bizonytalan, de az ebből az időből származó parasztedények — köcsög, fazék — formája már bizto­sabb anyagkezelést és formázási készséget sejtet. A kiállításon nyomon követhettük Kántor útkeresését, az egykor híres fazekasközpontok hagyományainak tisz­ta forrásából táplálkozó, ezeket a hagyományokat to­vábbfejlesztve megőrző tevékenységét. A tiszafüredi, me- zőcsáti, gyöngyösi, pásztói stílusok forma- és motívum­kincseinek felhasználása nemcsak az igazi értékek to­vábbélését, a fazekashagyományok folyamatosságát ered­ményezte, hanem következetes továbbfejlesztő szándék­kal párosulva, Kántor munkásságában igen nagy forma­gazdagodást és a mintázásban, díszítésben egyedülálló művészi színvonalat eredményezett. Ez a korán megkez­dődött és biztos alapokon nyugvó technikai és művé­szeti felkészültség eredményezte az 1958. évi brüsszeli világkiállításra készített, figurális alkotásainak sikerét is. Ezek a népi ihletésű, méreteiben nagyobb ember- és madárfigurák a hagyománytisztelet és az új kompozí­nek egyes korszakaiban. Minden műve hiteles mérleg, jel a jövőhöz, Barcsay nyomán jobban értjük Ucellót, Altamirát, Picassót, eszményeiket is lefordítja számunk­ra művekkel. Marad a kérdés: mi legyen a szentendrei Barcsay- gyűjtemény tiszte? Csupán az, hogy fogadja nézőit? Ez kevés lenne. Barcsay művészete műhely, legyen múzeu­ma is az. Hívjuk Szentendrére általa ösztöndíjjal, UNES- CO-alapítvánnyal a hazai és külföldi fiatal képzőművé­szeket, akik konzultációs munkában találkozhatnának a művel és rajzi továbbképzésen hallgatnák a Mester ta­nácsait. E kurzusok hozzájárulnának a szakmai fogan- tatású európai képzőművészet újabb megújulásához, hi­szen kitől tanulhatná a világ a szín, forma, szerkezet harmonikus egyensúlyát egy olyan pillanatban, mikor Picassóék aratása után átmeneti zavar támadt a képírás­ban, s a képzelet rajzzal nem ellenőrzött asszociációs magánbeszéde nem kívánt absztrakciós túltengéshez, a forma indokolatlan feloldásához irányítja az ifjú alkotó­kat, egy nem hiteles divat jegyében? Kitől tanulhatná a kép helyes arányait a magyar festő, a lengyel szobrász, a cseh grafikus, a francia, a mexikói, jugoszláv ipar­művész? Most Barcsaytól. Losonci Miklós ciók létrehozásának egészen kivételes szintézise. A ma­gyar népi szellemet sugárzó, stilizáltságuk mellett jelleg­zetes egyéni vonásokkal rendelkező alkotások mestere méltán kapta meg értük a világkiállítás nagy díját, a Grand Prix-t. Ezek a művek a jelenlegi kiállításon is kiemelkedő művészi értéket képviseltek. A Néprajzi Múzeum kiállítása reprezentatív alkotá­sokon keresztül mutatta be Kántor Sándor különböző stíluskorszakainak formagazdagságát, pontosan meghatá­rozva e korszakok fejlődéstörténetét. Külön vitrinben láthattuk azokat a fontosabb díjakat, kitüntetéseket, amelyek a fazekaskorong mesterének művészi rangját fémjelzik, köztük olyan rangú elismeréseket, mint a „Népművészet Mestere” cím (1953), a már említett brüsz- szeli Grand Prix (1958), a „Szocialista Munka Érdem­érem” (1982). örvendetes módon, ezzel a kiállítással egyidőben je­lent meg a Népi Iparművészeti Tanács által indított, „A népművészet mesterei” elnevezésű sorozat első kötete­ként Domanovszky György: Kántor Sándor című köny­ve. A sorozat célja azoknak a kiemelkedő egyéniségek­nek a bemutatása, akik a tárgyformáló, díszítő népmű­vészeti hagyományokat megőrzik és továbbfejlesztik, né­pi iparművészeti munkásságukat mai társadalmunkban bontakoztatják ki. A sorozat egyes kötetei az alkotómű­vészek bemutatásán kívül minden bizonnyal jelentősen hozzájárulnak a népművészet szerepéről, jelenéről és jövőjéről kibontakozott vitában kialakult nézetek tisz­tázásához. Ez a szándék érződik Domanovszky György nagy felkészültséggel megírt könyvén is. A magyar né­pi kerámia legjobb ismerője tisztelettel, meg-megmutat- kozó szeretettel, de elfogultság nélkül ír Kántor Sándor­ról, akit „a múlt nagyszerű mestereivel együtt lehet említeni. A jelen mesterei között pedig kétségtelenül az első”. A könyv meggyőző módon mutatja be Kántor alkotá­

Next

/
Oldalképek
Tartalom