Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Képzőművészet
sainak eredetét, a közép-tiszai fazekasközpontok hatását, vizsgálja az egyes motívumok tartalmi és formai kérdéseit. A formájában és kiállításában is ízléses kiadvány egy életművet átfogó tárlatvezetés: világosan rajzolja meg Kántor Sándor alkotói fejlődését, stíluskorszakait. Finom elemzéseivel, tárgyleírásaival az esztétikai látás tudatosításán túlmenően, bepillantást enged az olvasónak a korongozás, a díszítéstechnika műhelytitkaiba, a fazekasművész alkotói világába. Megjeleníti a karcagi mester emberi arculatát: a kevés beszédű, élénk tekintetű alkotót, aki még most is mindennap odaül a korong mellé vagy kezébe veszi az írókát és csodálatos változatossággal díszíti az agyagedényeket. A biztos esztétikai ítélettel válogatott és technikailag is színvonalas, színes és fekete-fehér képanyag — tányérok, tálak, miskakancsók, bütykösök, butellák, kulacsok, ember- és állatfigurák — fontos kiegészítője a szövegnek, egyenrangú szerep illeti meg a műélvezetben. A népi iparművészet létjogosultságáról, jövőjéről a szakemberek között széles körű vita bontakozott ki. Do- manovszky könyvében Kántor alkotóművészetét elemezve, igen figyelemreméltó, elméleti megállapításra jut: „Kántor Sándor munkássága . .. megjelölte a haladás útját. Megmutatta, miként lehet új motívumokat létrehozni úgy, hogy azok testvérei legyenek a régieknek; hogyan lehet azokból új kompozíciókat kialakítani, hogy folytatásai legyenek a hagyományos elrendezésnek, miként lehet új formákat kialakítani, hogy azok a népművészet szellemiségét idézzék. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindez a népi iparművészet egészének jövője szempontjából mily nagy jelentőségű. Sokaknak vált így tanítómesterévé, szűkebb mesterségén túl is. Végül nem elhanyagolható jelentőségű az sem, hogy egész művészi munkássága hatalmas érv azokkal szemben, akik a népi iparművészetben nem tudják felfedezni az újat, a továbbhaladás lehetőségeit.” Kántor Sándor munkáit március hónapban a gyöngyösi Mátra Múzeum érdeklődő közönsége is láthatta. A bemutatott anyag nagy része a karcagi Győrffy István Múzeum tulajdona, s a kiállítást e múzeum igazgatója, Bel- lon Tibor rendezte. A tíz kiállítószekrényben bemutatott, mintegy kétszáz alkotás átfogó képet adott Kántor munkásságáról. Kitűnőnek bizonyult a rendezés koncepciója: a helyhez és a körülményekhez alkalmazkodva, itt nem az időrendiség volt a kiállítás rendezési elve. Az első vitrinben a Mátra Múzeumnak az egykori gyöngyös —pásztói fazekasközpont eredeti emlékeit mutatták be. Közvetlen mellette szerepeltek az ebben a stílusban készült Kántor-munkák — tányérok, tálak — bizonyítva, hogy készítőjük mesteri módon alkalmazta az ecsettel történő díszítést, a festést. A már korábban megismert tiszafüredi, mezőcsáti fazekashagyományok birtokában, ahol a díszítés írókázással történt, a technikai felkészültség fölényes biztonságával festette a gyöngyös—pásztói motívumokat: a jellegzetes virágokat, leveleket, madarakat. Kántor 1936-ban járt Gyöngyösön, ahol a kezébe került a helyi fazekashagyományok díszítőmotívumait őrző mintakönyv. Az egyszerű füzetben ceruzarajzok szerepeltek, a különböző színeket szöveges utalással jelezte a rajzoló. Ezt a tiszafüredi és mezőcsáti stílushoz képest szegényesnek tűnő, kevésbé dekoratív, de új technikát kívánó hagyományt Kántor igen magas művészi színvonalra emelte. Megkapó szépségű ezeken a tálakon a színek üde tisztasága és a motívumok gazdag elrendezése. A tárlat bemutatta egy-egy vitrinben a tiszafüredi és mezőcsáti stílusban készült alkotások jellegzetes darabjait is, azonban nagyon szerencsés elrendezésben és csoportosításban tematikus képet is adott Kántor változatos forma- és motívumgazdagságából. Tanulmányszerű feldolgozásban láthattuk a madármotívum szerepeltetését tányéron, figurális alkotásokon, végül a motívumból formált tárgyat, magát a madarat. A díszítőelemből a népéletre jellemző — madár, kendermagos tyúk — állatfigura lett! Hasonlóan szellemes módon mutatták be a virágmotívumok megjelenését a különböző edényformákon. Az alapforma, a motívumok elsődleges szereplési helye mindig a tál, illetve a tányér. Itt is kiemelkedő szépségűek voltak az emberalakok, különösen az asz- szonybutellák és a női figurák. A vitrinek térben és síkban szépen elrendezett anyagát jól egészítették ki a külön elhelyezett, nagyméretű tálak, alakos ábrázolások, valamint a fazekasmunka különböző fázisait megörökítő fényképnagyítások. A kiállított anyag szépsége, a mesteri rendezés, a látvány üdítő hatása a varázslat erejével hatott a látogatókra. Tiszta, érdeklődő tekintetű fiatalokból tört ki a csodálkozás, a gyöngyöshalászi Bodnár néni, hátán a „hátyival”, 6 éves kisunokáját kézen fogva gyönyörködött. Talán a Mátra természeti szépségének frisseségét is érezte a nép szellemiségét árasztó alkotásokban. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Kántor Sándornak, a népművészet mesterének, felszabadulásunk 33. évfordulája alkalmából a népi iparművészeti hagyományok továbbfejlesztésében elért eredményeiért Kos- suth-díjat adományozott. Mit jelent Kántor Sándor munkásságában a Kossuth- díj indokolása: a népi iparművészeti hagyományok továbbfejlesztése? Szülőföldjén, Karcagon, nem támaszkodhatott helyi művészi előzményekre, bár ott is dolgoztak fazekasok, de jelentős alkotásokat nem hoztak létre. Kántor 1920-ban önálló műhelyt alapított, s a kezdeti időszakban az ő korongjáról is jobbára a mindennapi falusi életben használt tárgyak kerültek le. Jelentős fordulat a húszas évek második felében következett be, amikor a szintén karcagi születésű Győrffy István néprajztudós, a nem is olyan régen még működő tiszafüredi fazekasközpontra irányította figyelmét. Az irányt mutató tanácsok hasznosnak bizonyultak. Kántor a tiszafüredi hagyományok forma- és motívumanyagát szerencsés módon használja fel: megőrzi, de tovább is fejleszti azokat. Már ebben a stílusban készült munkáin is kitűnik a motívumok biztos kezű, finom rajza. A hagyományos madár- és virágdíszítés nála is szerepel, de egyéni jellegre utaló szerkesztéssel rendezi el őket, ezáltal igen magas művészi szintre emelte a tiszafüredi hagyományokban rejlő lehetőségeket. S tovább keresi az előrelépés lehetőségeit. A már megszűnt fazekaskultúrák felé fordult, így jutott el Mező- csát, majd Gyöngyös—Pásztó hagyományaihoz, s alakította ki művészi fejlődésének újabb korszakait. Az edények formagazdagságának skálája szinte a teljességig bővült, dekorativitásuk még pompásabb lett. Ilyen előzmények után, a mesterségbeli felkészültség fölényes birtoklásával készíti el a brüsszeli világkiállításra remekműveit. A biztos kezű mester a paraszti környezet szinte Arany János-i pontosságú megfigyelésével alkotta meg a Nagykunság jellegzetes ember- és állatfiguráit. A fejükön vagy az ölükben tálat tartó, karcagi kisbundás nőalakjai, kakas és tyúk alakú edényei a magyar népi fazekasság történetét tekintve is kiemelkedő alkotások. Érdemes arról is szólni, hogyan jutott el Kántor erre a művészi magaslatra. Említettük, hogy csak a pályája kezdetén, a mesterségre való felkészülés éveiben készített úgynevezett „folyóedényeket”. Érdeklődése és alkotóked18
