Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Képzőművészet
Képzőművészet Képzőművészet Juhász Gyula írásaiban Nincs még egy magyar költő Juhász Gyulán kívül, akit a festők, szobrászok és azoknak alkotásai annyiszor írásra késztettek volna, mint őt. Másfél száznál többre tehető azon verseinek és cikkeinek száma, melyek művészeti jellegűeknek mondhatók. Juhász lénye annyira azonosult a művészettel, hogy magát olaszosan „pittore”- nek, azaz festőnek tartotta. Lelki palettájának színei azok a varázslatos koloritú szavak és rímek voltak, melyekkel egy-egy költeményét, mint valami fájdalmasan szép képet, úgymond „megfestett”. Kifejezve általuk folyton változó, hullámzó kedélyű érzéseit, gondolatait, melyek gyakran híres képekhez, szobrokhoz, továbbá régi nagy mesterekhez kötődtek vagy éppen valamelyik hazai művészbarátjához, s azoknak alkotásaihoz kapcsolódtak. Juhász Gyula korai művészeti írásai budapesti egyetemi éveire (1905—1906) esnek. így antik tárgyú költeményeinek egy része is, mint a Fidiász a népnek... (1905) és a legszebbek közé tartozó milói Vénusz (1905), melynek második strófája így hangzik: A századok hozzá rajongva jönek, Felé fog szállni vágya jövendőnek, Heine legszebb könnyét sírta rája, A Végzet is, kit megbűvölt a bája, Megengedte, hogy szép legyen örökre, Csak büntetésül — karját összetörte! Juhász még egyetemi hallgató, illetve frissen végzett fiatal tanárjelölt, amikor Fényes Adolf (1905) és Rembrandt (1906) című cikkei megjelennek. A nagy holland mestert a festészet Shakespeare-jének nevezi, Fényest pedig azok közé sorolja, akik modernné tették a magyar festészetet. Művészeti témájú verseinek reményteljesen induló sorozatát, 1908-tól Nagyváradon — a pezsgő életű „Körösparti Párizs”-ba kerülése után — folytatta tovább. Az antik szobrok harmóniáját dicsérő költeményein kívül, ekkor — és aztán később is — jelentek meg az olasz kora- és érett reneszánsz művészet alkotásait és mestereit csodáló versei. Közülük a Beato Angelico (1909), Tiziano (1918) és a késői Michelangelo (1934) című költeményeit említjük meg. Itália iránt érzett igézete soha nem halványult el végleg benne, jóllehet, sok más művész is versírásra késztette. Nőideálját Leonardo Mona Lisájában is keresi, melyet a Gioconda (1910) című versének e néhány sora is éreztet: . .. Egy napon idegen jött messzi tájról, Talán Rómából, talán Umbriából, Gioconda jött, miként ha keretéből Kilépne, Lionardo remekéből. A homlokán rubintos aranyék, Szemében a titok. Az ajka ég S rejtelmes mosolyával szólani kezd ... A gyakran szonettekben megénekelt alkotókat és alkotásokat a grand-artnak abból az impozáns kertjéből gyűjtötte össze a festőlelkületű Juhász, akik személyük és műveik által nagy hatást gyakoroltak rá. Jóllehet pompás csokrot tesz ki ez a költő általi válogatás, hiszen tele van a tehetség és szépség iránti rajongás őszinte csodálatával. Mégsem a látványos, ünnepi alkalomra szánt, színes dekoráció ez, hanem a líra, és a művészet közös talajából fakadt, sajátos irodalmi virágoknak tekinthetők e versek. Révükön, vagyis Juhász Gyula — olykor a művészet Parnasszusába vágyó — poézise által, a festészet-szobrászat, néha messze tűnő emberi és esztétikai értékei sokunk számára közelivé s élvezhetővé váltak. A görög és olasz műveken, mestereken kívül (1907—1934 között) egy-egy költeményével megemlékezett Meunier, Watteau, Rodin, Velasquez, Van Gogh és mások alkotásairól, illetve magáról a művészről. Gauguin egzotikus világáról vágyakozóan írt, amint ezt a Primitiva (1907) című versrészlete is tükrözi: ... Ö táj, Tahiti, Citere, Álmatlan álmom szigete, Ó, vágyam ligete: Szent televény, velem rokon, Be jó volna, túl gondokon Heverni e homokon! Juhász Gyulához a magyar festők közül Gulácsy Lajos és Károlyi Lajos került legközelebb. Hozzájuk írt költeményein kívül, prózai írásaiban is, kifejezte baráti vonzalmát és művészetük iránti megbecsülését. A szegedi Károlyiról kevesen tudják, hogy ő volt a Tisza-parti festészet „Juhász Gyulája”. Képeit 1919-ben így méltatta a költő: „...zöld és sárga színharmóniája mélységesen tiszta, mint egy andante religioso, csendélete herva- tag rózsáival leheletfinom”. Juhász a vele hasonlóan tragikus sorsú Gulácsyval — akiről a Szépség betege (1925) című írásában rajzolt portrét — még Nagyváradon — az 1908—10-es években — mélyült el a kapcsolata. Később pedig 1917-ben, mint idegbeteg ápoltak kerültek össze a pesti Moravcsik-klinikán. Gulácsy közismert remekévé vált. Idézzük belőle e felejthetetlen zárósorokat : .. . Nincsen remény, s te nem tudod. Szelíden És finoman — hisz művész vagy, Lajos — Babrálsz a párnán ujjúiddal. Az Isten Legyen irgalmas. Ó csodálatos Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda, Alázatos, hű, tőled nem kíván Már e plánéta semmit és a holdba Nakonxipán vár már, Nakonxipán! Juhász Gyulát nemcsak az egyre elhatalmasodó melankóliája, de az akkori első világháborús évek is akadályozták munkásságában. írói, költői tevékenységének újraívelése, 1918-tól, Szegedre történt hazaérkezése után indult meg. Mint helyi újságíró, bekapcsolódott szülővárosának forradalmi mozgalmaiba. A Tanácsköztársaság idején a szegedi képzőművészet megújhodását ösztönző erejű cikkeivel és egyéb írásaival segítette elő. Az itteni haladó szellemű festők-szobrászok által, 1919 májusában rendezett tárlat katalógusában Juhász többek 13
