Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Képzőművészet
között ezt írta: „Ez a kiállítás ígéret, amelynek beváltása egyaránt múlik a művészeken és a közönségen, akik ne csak keressék, de találják is meg egymást, és induljanak el együtt az új úton, új szépségek és új élet felé”. Megismerkedett a kommunistává lett Gergely Sándor szobrásszal, a Tanácsköztársaság alatti helyi művészeti élet fáradhatatlan szervezőjével, aki a költőről kitűnő portrét alkotott. Viszonzásként Juhász verset írt Gergely Sándornak (1920), melynek kezdő szakasza így szól: Boldog, ki büszke bronzban, Merev márványban, ércben Mámort és életet gyújt Prometeuszi népen ... Gergely és az 1919-ben Szegeden működő Moholy-Nagy László, emigrálásuk előtt közös műteremkiállítást rendeztek. Sokat jelentett számukra az az őszinte és hozzáértő reflexió, melyet Juhász Gyulától kaptak, aki — a helyi Dél-Magyarország 1919 október végi és november eleji számában — elemző módon foglalkozott a két művész általa is nagyra becsült, modern szellemű alkotásaival. „ ... Moholy-Nagy László — jegyzi meg többek között Juhász —, annak a legújabb pikturális törekvéseknek részese, amely a formák és színek, a valóság lényegét jobban megragadó kompozíciójára törekszik, mint a festőművészet hangulatadó impresszionistái, és amely legújabb törekvés Kokoschkában és Chagallban jelentkeztek eddig legteljesebben.” A költő már korábban kapcsolatba került egykori szegedi gimnazista társával, az őt kétszer is megmintázó (1909-ben torzóként maradt, majd 1947-ben emlékezetből formált portréját elkészítő) Petri Lajossal, valamint a száz évvel ezelőtt született, két helyi festővel, Szőri Józseffel, a „csöndes forradalmárral” és a fehér tisztek által meggyilkolt Heller Ödönnel, akinek egy-egy — 1908 és 1928 között írt — versével, illetve cikkeivel áldozott. De a Tisza-parti páros művészein kívül hasonlóan — költeményekkel vagy nekrológgal — emlékezett meg Rippl-Rónai József (1908), Szinyei Merse Pál (1920), Fe- renczy István (1929) és más nagy, magyar művészekről. Közöttük Rudnay Gyulának (1925) írt szép verséből idézünk: Dicső cigánya színnek, fénynek, árnynak, Magyar borúnak és magyar derűnek, Gazdag szegénység áldott orgiája A képeid, hol álmok hegedülnek ... Juhász Gyulának nemcsak a szegedi festőkkel-szobráFejér Csaba vak hordárja A portré kényes műfaj. Talán itt mutatkozik meg a legtisztábban a szakmai felületesség, és a kifejezés mélysége is. Mert minden arcmás kíméletlen önarckép is egyúttal. Hiszen, aki más emberek karakterét, jellemét és sorsát firtatja, az magáról is ítélkezik. Az igazi portré tehát eredendően etikus alkotás. Érezték vagy tudták ezt a klasszikus mesterek, s a kortárs művészek is tudják. A tudás azonban mindössze lehetőség. Még a tehetség is csak ideig-óráig fedezheti a felszínes gyakorlatot, aztán szükségszerűen jönnek a kétes értékű megolások. Fejér Csabának nincs szüksége efféle fedezékekre. Kevesen tisztelik nálánál jobban a mesterség becsületét, kevés alázatosabb és igényesebb festőt ismerek. Közel szókkal, de a szomszédos vásárhelyi művészekkel is baráti kapcsolata alakult ki. Így Endre Béla (1914), Pásztor János (1918), Tornyai János (1926) és még több alföldi művészhez fűzték szorosabb-lazább szálak, melyeket a — jelzett években — hozzájuk vagy róluk szóló versei, írásai is jól érzékeltetnek. Hódmezővásárhely (1926) című cikkében egyebek mellett ezt hangsúlyozza: „Valami különös genius locija van ennek a kedves és édesbús városnak, amelyet egy alkalommal nem egészen alaptalanul a magyar Fiesolenak kereszteltem el.” A költő által is annyira szeretett alföldi környezetben születtek meg legszebb tájversei, mint a Falusi alkony (1916), a Tájkép (1924), az Este az Alföldön (1926) és még más versei, melyeknek hangulati színezése egy-egy ecsettel festett természeti képnek hatnak, mint páldául a korai művei közé tartozó Tiszai csönd (1910) című, alábbi költeményrészlete : Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók. Egyiken távol a harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol... Amit bevezetőnkben kiemeltünk, azt olyan neves szakemberek, mint Szabolcsi Miklós és Péter László véleményével egyezően ismételjük meg. Vagyis, hogy Juhász Gyulán kívül nem találunk hazai poétát, akinek költészetére és egyéb irodalmi munkásságára annyira hatott volna a művészet, mint éppen az övére. Versei és cikkei közül sok igazolja, hogy a színes szavak e szerelmesében egy festő veszett el. S hogy tényleg elveszett-e? Nem is azoknak a rendkívül kifejező rajzoknak és karikatúráknak jelentőségére gondolunk, melyek itt-ott lappangva, kevesek által ismerve a költőtől származnak Sokkal inkább arra a magas fokú, vizuális érzékenységre utalunk, mely lehetővé tette, sőt meghatározta, hogy Juhász Gyula mondanivalója sajátosan a szín és forma képszerűségében jelentkezzék. Művész voltáról — mint aztán még oly sok, maga által festett verses „önarcképében” (1911, 1918, 1924, 1933) — már fiatalon, huszonnégy éves korában — Correggio híres mondását idézi ve — az Anch’io (1907) című költeményében így vallott: Művész vagyok. Kifáradt keskeny ujjam Egy lant idegein álmodozva babrál, Ügy simogatom a szép és új igéket, Mint perzsa szőnyegét a kalmár ... Szelesi Zoltán két évtizedes alkotói múlt se elegendő, hogy lazítást vagy felszínességet engedélyezzen önmagának. Inkább úgy tűnik: egyre magasabbra helyezi a mércét. Bizonyság erre a „Vak hordár” című olaj kompozíció is, amellyel a 23. vásárhelyi őszi tárlaton találkozhattunk. Különös témaválasztás. Legalábbis Fejér Csaba művészi világában. Kopottas gyalogszékek és düledező tanyák, az elhaló alföldi életforma megannyi egyszerű, természetes motívuma vonzotta eddig, s persze az emberi alak, a portré is. A felszínen maradva azonban ezekből se jutunk sokkal közelebb a mostani alkotáshoz. Méltósá- gos, szép hölgyek, nagymama- és önarcképek után, egy kisemmizett, szerencsétlen sorsú ember? A szűkebb kör14
