Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 2. szám - MÚLTUNK JELENE - Fenyő István: Bajza József az irodalomkritikus és a szerkesztő

Ugyanolyan közönségteremtő hévvel fordul szembe a provinciális nemesi publikum előítéleteivel, mint mestere, de előbbre tart nála azáltal, hogy őt a földhöz ragadt szemlélet támadásai már jóval kevésbé befolyásolják. Pesten élve és alkotva, valósággal lepereg róla mindez: oly biztonságérzettel, önértéke és helyzete tudatából adódó fölénnyel lép fel, amely Kölcsey számára ily mértékben még nem adatott meg.

Azt mondottam róla, hogy ő lett az igazi kritikus. Pedig egyáltalán nem készült annak, s első nagyobb szabású műve, Az epigramma teóriája című tanulmány is, amellyel 1828-ban fellépett, elméleti jellegű alkotás, melynek csak egyik, terjedelmileg kisebb része tartalmaz kritikai megállapításokat. Tanulmányának mégis ez, az epigramma hazai útjáról szóló kritikai összefoglalás a legfontosabb része. Itt teljesednek ki érvelésének romantikus és liberális indítékai, itt lép fel először éretten a szuverén ítélő személyiség. Az eredetiség hiányában, igénytelenségben, formalizmusban, energiátlanságban, érzelmi szűkkörűségben, dagályosságban marasztalja el a kortárs epigrammaírókat.

Már itt feltűnő az a szigor, amellyel Bajza a teljesítményekhez, sőt az írói alkatokhoz közelít — abban az esetben is, ha irodalmunk múltját kell értékelnie. Bessenyei György, Barcsay Ábrahám, Orczy Lőrinc szerinte egyaránt középszerű költők, Baróti Szabó Dávid és Ráj- nis József meg éppen kis tehetségek. A klasszicista ízlés nagyjaként emlegetett Verseghy Ferencnek felrója, hogy kevéssé volt eredeti, az irodalmi pátriárkaként tisztelt Virág Benedeknek pedig azt, hogy minden művét „hidegség lengi körül”. S hogy a kortársi költőkről miként vélekedik, azt inkább borítsa jótékony feledés.

Felmerül a kérdés, nem ártott-e ez a túlzott szigor irodalmunk fejlődésének? Kétségtelenül voltak írók, akiket időlegesen elkedvetlenített vagy haragra gerjesztett, de irodalmunk egésze csak nyert: Bajza a nemzeti dicsekvés légkörében élő írókat és közönséget fokozatosan hozzászoktatta a kritikai ítéletek elfogadásához.

Ilyen kérlelhetetlenséggel kritikus nálunk előtte nem mondott ítéletet. S mindehhez Bajza hozzáteszi — egyenértékűen fontos e megállapítása a kritikai értékelésekkel! —, hogy övé „esztétikai tribünéi”, azaz esztétikai ítélőszék, amelyik független mindenfajta társadalmi előítélettől. Kritikai számvetése tanulságát azután követendő kollektív normaként fogalmazta meg olvasóinak: „ ... a jót mindenkitől elfogadni, a hibát senkiben vakon nem imádni, hanem inkább kimutatni, s ellene rész- rehajlatlan indulattal kikelni”.

Egy csapásra kialakuló félelmetes hírnevét Bajza mindazonáltal csak részben köszönhette e tanulmányának. Legalább annyira a hozzákapcsolódó visszhangból, első híres polémiájából származott az. Kritikai számvetésének egyik megbíráltja, Szentmiklóssy Alajos ugyanis — ma már a nevére is alig emlékszik valaki! — nem bírván elviselni a róla írottakat, Bajza személyét súlyosan sértő választ tett közzé. A kritikusnak erre felelnie kellett. Válaszában úgy játszik ellenfelével, mint macska az egérrel. A hivatásos szakember és a nemesi dilettáns póluspárjára feszíti vitájuk egész menetét. Ezt az alaphangot adják meg már bevezető szavai is: kétszer is egymás után „teoretikus”-nak címezi magát, átellenesét pedig „jámlbor úri ember”-nek. A hozzáértés, a tudás magas pontjáról fitymálja le vitapartnerét: a pol- gárosult hivatás — az „esztétikai tudomány” — öntudatát szegezi szembe a társadalmi rang adta önbizalommal. A születő polgári világkép ütközik itt e hierarchikus régivel.

E küzdelem azt eredményezte, hogy Bajza megtalálta önmagát s a számára legalkalmasabb műfajt: a polémiát. S ez keltette fel benne a vágyat egy olyan folyóirat létrehozására, amely tere lehet további polémiáknak, íróbarátai, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Toldy Ferenc egy kritikai orgánum tervét már régóta melengették magukban. Bajza eleinte húzódozott, de amikor az említett polémiában oly szép sikert aratott, megjött a kedve: Pesten letelepedve most már ő maga látott hozzá a vállalkozás megvalósításához.

Még inkább azonosult a feladattal akkor, amikor az 1830-as év folyamán az ország értelmiségi rétegeinek nagy része szinte állandóan a Conversations-Lexikon, a hazai kultúra első lexikona ügyében a konzervatív írókkal folytatott összecsapásáról beszélt. Amikor a haladó közvélemény annak adott kifejezést, hogy Bajza minő éles szavakkal bélyegezte meg a lexikonkészítők felületességét és felelőtlenségét. Ez a vita így fordulópont: a közvélemény először nyilvánította hangját egy időszerű kulturális kérdésben. E vita életet, mozgást vitt az irodalomba, s Bajza egyike volt azoknak az íróknak, akik az irodalmat bevitték a közéletbe, a közgondolkodásba: válogatott kevesek széplelkű passziójából széles körű olvasó rétegek kollektív ügyévé kezdték változtatni azt.

E vita során az írók és olvasók egyaránt hozzászoktak ahhoz, hogy az irodalom nem csupán ismeretszerzés, gyönyörűség vagy kedvtelés, hanem állásfoglalás és harc dolga is. „ ... mi egész félelmes tekintélyt szerzettünk magunknak ezen pör által” — büszkélkedik 1830- ban Bajza, s most már csak a júliusi francia forradalom végső lökése kellett ahhoz, hogy a fiatalok elhatározása valósággá váljék. 1831 elején azután az olvasók kezébe került az új folyóirat, a Kritikai Lapok első füzete.

Bajza mindenekelőtt e folyóiratának 1831 és 1836 között megjelent hét füzetével alkotott korszakos értékűt a magyar kritika és publicisztika történetében. E kisalakú, nyolc és tizenhárom ív terjedelemben, illetve 400 és 1400 példány között megjelentetett füzetek sora hozzájárult ahhoz, hogy a hazai közgondolkodás kimozduljon megszokott pályáiból. A hazai sajtó történetében először — állandó tábort szervezett egy folyóirat körül. Mellette vagy ellene szóló megnyilatkozásra késztette — Széchenyi szavával élve — a kiművelt emberfőket.

Nem véletlenül említettem a „legnagyobb magyar” nevét. Alighogy megjelent a Hitel, Bajza azonnal megértette annak kivételes jelentőségét. Utóbb az egyik újság jó szemmel állapította meg, hogy „ ... Bajza a literatúrá- ban az, mi gróf Széchenyi a politikai pályán”. A hibák felfedésében és elítélésében voltak Széchenyi és Bajza leginkább eszmetársak: a kérlelhetetlen igazmondásban, a jelenségek szabad vizsgálatában. A Kritikai Lapok volt az a folyóirat, amelyik Széchenyi eszméit továbbhullá- moztatta, széles körben népszerűsítette és alkalmazta.

Bajza mint szerkesztő és mint kritikus az irodalmat és annak követőjét, a sajtót, mindenképp ki akarta emelni a köznapi valóság, azaz a nemesi miliő megszokott- ságából. Egy másik, annál jóval demokratikusabb világgá akarta formálni a literatúrát — világgá, ahol az előjogok, a rang nem — egyedül a tehetség, a tudás és a teljesítmény számít. Az önálló normákkal rendelkező irodalmi világ — mint ő oly szívesen nevezte: az „irodalom respublikája” propagálásával Bajza pólusokra osztotta nemcsak az irodalmat, de voltaképpen magát a magyar valóságot is. Ennék pedig akarva-akaratlan politikai tartalmat adott azáltal, hogy erővonalait a sajtóban régi és új, állandóság és változás, maradiság és haladás között jelölte ki. Folyóirata, a Kritikai Lapok, az addig

41