Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Lírai nyelvjárástan I.

Lírai nyelvjárástan E.

1. A mai magyar nyelvhasználat szempontjából is igen fontos kérdésre hívjuk fel a figyelmet ezzel a közleményünkkel. Általában azt tapasztaljuk, hogy nagyon sokan foghíjas ismeretekkel rendelkeznek a nyelv társadalmi szerepéről, rétegeződéséről és változásáról. Különösen a nyelvjárásokkal kapcsolatban jelentkeznek helytelen nézetek. Két szélsőséges változatról kell elsősorban szólnunk. Vannak, akik a nyelvjárási ejtést, s a tájszókkal való élést helytelen, eltorzított nyelvhasználatnak minősítik, olykor még gúnyolják is, és értetlenségük és türelmetlenségük eredményeképpen gyorsítani kívánják a köznyelvűsítést. Pedig azt is tudomásul kell vennünk, hogy a mai magyar nyelv nemcsak a kiművelt, az árnyalt és az igényes nyelvi változásokat, tehát az irodalmi nyelvet és a köznyelvet tartalmazza, hanem a nyelvjárást is. A változatok közötti eltérés még hosszú ideig megmarad.

2. A tájnyelvi változatokkal, a nyelvjárási sajátságokkal kapcsolatban különösen rostára kell tennünk az úgynevezett romantikus szemléletben leledző véleményeket. Vannak, akik azt vallják, és azt hirdetik, hogy elsősorban nyelvjárásaink őrzik a „tiszta”, az „eredeti”, az „ősi” magyar nyelvet. Ezt a szélsőséges nézetet sem támogathatjuk: eljárt felette az idő.

Azt mondanunk sem kell, hogy mi nem a tájnyelvies stílusromantika és a szélsőséges lokálpatriotizmus jegyében és alapjáról közelítjük meg témánkat. Csak azt akarjuk megmutatni, hogy költőink alkotó és művészeti magatartását, nyelvteremtő képességét, egyéni nyelvi formálását feltétlenül meghatározza szülőföldjüknek, tájuknak nyelve is, illetőleg az anyanyelvjárás, amelybe beleszülettek. Egyre gyakrabban tapasztaljuk mai lírai költőink alkotási módszerét tekintve, hogy verseiknek akusztikai formálásában, hangszerelésében elhatároló szerepet játszik anyanyelvjárásuk hangzó színezete, hangsúlyozási módja, mondatformáló dallamvilága. Az alábbi megnyilatkozásokat sem tekinthetjük csak nagyon egyéni hangon formált vallomásoknak; a szaktudomány, a nyelvjárástani vizsgálódás számára is tanulságosak. A gazdag példatárból válogattuk ki a legjellemzőbbeket: „Hóban kéklő Bakony hegye-völgye / jól rám kented egyszer színedet; / sok év próbálta, hogy letörölje, / s lemosni egészen nem lehet. / Hol büszkén, hol megriadva hordom, / s úgy áll számon egy-egy régi szó, / furcsán is, mint a városi bokron, / a nemrégen beszokott rigó” (Simon István: A szegény rigót). Hogy a költő vallomását őszintének és hitelesnek kell tekintenünk, arról kor- társa és barátja, Garai Gábor is tanúskodik Simon István emlékét idéző versének ebben a részletében: „Ha veled, ó, ha még veled hallgathatnám, / most is az idő halk alig-múlását, / Ezt az időt te már sehogysem érzed, / bennem : mindig sebesebben / szökik... s megtér telt mezőkbe, / hol tisztán értik zalai beszéded.” (Garai Gábor: Kezed címerével).

3. Hogy a szülőföldi emlékekkel az anyanyelvjárás nyers ízei, hangzásformái, hangszínei, megejtő hangsúlyai, hanglejtésváltozatai is fel-feltörnek, azt bizonyítják, hogy az anyanyelvjárás elsősorban akusztikus jelenségeiben értékes örökség mai költőink számára. A hangtani nyelvjárásiasság, a tájnyelvi élő beszéd íze, zamata valóban gyakran ott bújkál az egészen korszerű mondanivalót megfogalmazó mai költemények hangszerelésé- ban, ritmusában, dallamvonalában. A kitörölhetetlenül

beidegződött táji dallamok hangjegyekbe alig jegyezhető jó ízéről olvashatunk Kónya Lajos Kötelék című versében: ,,Ó, anyám hangja hangszínre, dallamra, szinte hajszálnyira élőbeszéd: / anyám tájszólásban beszél, / nem kopott le róla halálig”. De ez az anyanyelvjárási sajátosság a költők nyelvteremtő erejét is befolyásolja, s ha saját verseiket szavalják, e táji ejtésízek, ritmusbeli, dallambeli jellegzetességek az élő szóban felerősödnek. A vershallgató közönség gyakran értetlenül áll e jelenséggel szemben, s így születik meg ez a kritika: „költőink nem tudják saját verseiket jól előadni.” Az anyanyelvjárás hangzási jellegzetességei versíróink rímelési módját is befolyásolják. A versolvasók számára tehát nem közömbös, hogy van-e ismeretük arról, milyen akusztikai ráhatással kell egy-egy vers hangszerelését is megfejteni, érezni és élvezni. Érdemes lenne ebből a szempontból Arany néhány versét a sárréti, Csokonaiét a debreceni, Adyét a tiszántúli, Szabó Magdáét a debreceni, Simon Istvánét, Nagy Lászlóét a dunántúli hangzásformák és dallamváltozatok szerephez juttatásával elmondani, dekla- málni.

A versek nyelvjárási fogantatást! hangzásbeli sokszínűsége abból a szempontból is értékes örökség, hogy költőink a versek nyelvi szövetében tudatosan juttatják önálló közlő, kifejező szerephez anyanyelvjárásuk ejtés- beli ízeit, változatos hangzóformáit és melodikus jellegzetességeit. Áttételesen ezzel segítik anyanyelvi nevelésünk célkitűzéseit is, mert a versolvasók táborának növekedésével ezek az értékes tájnyelvi akusztikus sajátosságok színezni és gazdagítani fogják ma még bizony inkább színtelennek, illetőleg elszíntelenedőnek minősíthető köznyelvi kiejtésünket.

4. Magunk is meglepődtünk, hogy milyen gyakran olvashatunk mai költőink alkotásaiban egy-egy nyelvjárási hangzásbeli jelenségről. Talán az sem véletlen, hogy éppen leggyakrabban a dunántúli, illetőleg a somogyi, a veszprémi, a Balaton környéki, a zalai származású lírai költők vallanak mély emberi melegséggel szűkebb tájukról, a „somogyi dombok szép kékségéről” (Jankovich Ferenc), s elhagyott, de meg nem tagadott emberi közösségük élő beszédéről.

Néhány dunántúli tájejtési sajátságról, az erősen nyílt e-zésről, az enyhén ö-zésről, a magánhangzók időtartamának megrövidítéséről, az 1-ezésről nagyon sok versbeli szövegrészletben külön is szólnak e tájból kiszakadt és a táj anyanyelvjárását még jól ismerő költők. A gazdag példatárból csak a legjellemzőbbeket idézzük tanulságul és bizonyításul: „Az országúton pufajkás lányok / nyílt e-ikkel ültetik tele a városi argót: / Ne ám aztán valami gáz laegyen baelőle!” (Orbán Ottó: Szőlőhegy)- — „Gyermekéveim nyelvén beszéltek / körülöttem, s úgy körül öleltek / túlságosan nyílt e hangjaikkal, / s túlságosan nyitott szívükkel” (Kónya Lajos: Napló). — „Most újra elárul a szó itt / az ö helyett a számon e, / tüdőmmé Somogy lombodzik, / szemem mennyboltja, tűnt ege” (Veress Miklós: Somogyi utazás).

Igen sokszor a költői megjegyzések ilyen őszinte és meleg vallomásokba is torkollnak: „Jó volt hallani / Zalát, Somogyot, Baranyát: / ízlelgetni e-ző, ö-ző / édes ízeit a magyarnak” (Fecske Csaba: Balatoni képeslapok). — „Néhai jó Simon Örzsébet / a neved is örökség lett; / mégse az összecsöngés végett / írom le, ahogyan te írtad / vagy ejtetted ö-vel kimondva —, / de édes hangöt)