Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Lírai nyelvjárástan I.

zása még írt ad álmatlan éjeken kínomra” (Simon István: Néhai jó öreganyám).

5. A nyelvjárások diftongusainak, kettőshangzóinak megítélésében nagyon eltérnek a vélemények. Vannak, akik úgy ítélkeznek, hogy ez az a nyelvjárási ejtési sajátosság, amelyről az egységes köznyelvi kiejtés megteremtésének munkájában ,,le kell szoktatnunk” az embereket. A költőknek nem ez a véleménye: a zenei finomságokra is érzékeny fülükkel szinte élvezik a jóízű ket- tőshangzós ejtési formákat. Erről ír Kónya Lajos Kis falvak című versében: ,,Kis falvak, Szil, Szany, Szenf- andrás, Sobor / Gyóró előtt a nagy menet híre / rokonokat gyűjt az út szélire. / Nevemet hallom. Zengő harcizaj / mit jóízű kettőshangzóival / unokabátyám csap.”

A tiszántúli, a Hajdú megyei ejtésmódra is jellemző diftongizálást is elfogult hevülettel emlegetik e tájból származó költőink. Szabó Magdának és Bóka Lászlónak szinte akusztikai gyönyörűséget szerez, ha ott bújkálnak ejtésükben vidékük kettőshangzói: ,,Hajdú megye szól, / mikor megszólalok, / ha véletlen kiejtem: „élet”, „félek”, / nyelvem fölött pattognak, mint a fények, / pici diftongusok” (Szabó Magda: Aubade). — „Édesízű tiszántúli diftongus / olvadt szét nyelvemen” (Bóka: Vallomások és jegyzőkönyvek). Ä debreceni nép és cívis közösség sajátos í-zéséről sem véletlenül szólnak költőink. Ha Csokonaira emlékeznek, azt is megemlítik, hogy verseiben ennek a sík tájnak, s nyelvjárásnak „muzsikája is zenél”. Áprily Lajos Séta Debrecenben című költeményét kezdi ezzel a megállapítással, majd így folytatja: „Itt járt-kelt, tréfált, ezer arcra figyelt a poéta, / így ejtette az é-t í-be futó magasan”. Szabó Lőrinc debreceni diákéveinek emlékeképpen környezetfestő erővel a debreceniek hiteles nyelvi arcképét is megfesti a Tücsökzene alábbi részletében: „Ez a nép itt, ez a debreceni, / önzőbb volt, keményebb inú és fürgébb eszű, / és amíg nem úgy beszéltek, hogy ű, T hogy lú, meg píz, addig a gyerekek / csak csúfolták a jövevényeket”.

Mindenképpen jellemzőnek tartjuk azt is, hogy néhány költőnk az í-ző ejtéssajátosság alapján olyan költői motívumsort is kialakít, amely az olvasót merészebb asszociációk vállalására is készteti. Csak két példát ennek bizonyítására: „Táncoló tűk szanaszét. í-vel beszél az itteni nép. / Szavaiban sok kicsi híd íve púposo- dik” (Marsall László: Folyó és beszéd). — „Nyűvöm nádi hegedűmet: zengek vékony í'betűket (= hangokat), / Míz, píz, níz — lelek a szóra.” (Csukás István: Ritmus két hangra).

6. A palóc nyelvjárástípusok (nyugati, középső, délkeleti) ejtési sajátosságairól sokáig az elítélés álláspontjáról beszéltek azok, akik úgy érezték, hogy ennek a nyelvjárásnak erős diftongizálása, a a-hang nyitottabb szájjal ejtett (illabiális) változata, az igen nagyfokú hasonulás stb. komoly akadály a köznyelviesedés folyamatában. Igazságtalanul még a „nevetséges” jelzőt is felhasználták e tájszólás minősítésére. Kassai József pl. 1817-ben ilyen furcsán ítélkezik arról a palóc nyelvjárásról, amelynek igen jellemző tájszavait éppen ő gyűjtötte fel először tudatosan és tervszerűen: „Sokkal tisztább Eger Városa az idegen Nemzetektől, mégis hol hallani Nevetségesebb Magyarságot, mint az Egri Kapásoktól és Köz-Néptől? A nevetséges beszéd alatt a palótz Nyelvről kell gondolkodni” (Magyar Nyelv-Tanító Könyv, 1817; és: Tudományos Gyűjtemény,1829. IX. 31.).

Ma már a palóc nyeljárási jelenségek megítélésében ilyen szélsőséges véleményekkel nem igen találkozunk. Azt azonban gyakran szóvá teszik még napjainkban is, hogy aki ebbe a nyelvjárásba született bele, „palócságát” nehezebben vetheti le. Vannak-e költői, versbeli megjegyzések, vallomások e nyelvjárásról, hangtani jellegzetességeiről? Vannak, és elsősorban a palóc nyelvjárás hangalakjának expresszív hatású sajátságairól szólnak. A sort Kisfaludy Sándor nyitja meg: ,,A hőst Mátra vadoninak / Érdekli szép cseréje: Ivánt s Vendelt a palócz nyelv / Teli szája s gégéje” (Eseghvár). Hiteles belső indokoltsággal adnak hű ábrázolást e nyelvjárásról, legjellemzőbb hangjairól Jobbágy Károly és Batta György alábbi versrészletei: „S akkor valaki megszólal, / telt pa- lócos magánhangzó röppen. / E hangon kínálták az ételt, / nagyanyám így dalolt fölöttem” (Jobbágy: Palóc lányok orkánkabátban). Hogy hatásos ábrázoló erőt és szemléletességet is tükröző mai lírai alkotások is „elbírnak” filológiai hitelességű nyelvjárástani megjegyzéseket is, arról pedig ezek a versmondatok bizonykodnak: „A szememet csak lehunyom kicsit / már hallom újra diftongusait: / Nyár van megint, én éppen érkezem. / „Kar- csikaam mondja, s szorítja kezem, / s pipiskedik — mert megnőttem nagyon — / hogy megcsókolhasson az arcomon. / — Mi lesz ebédre? / S szülőföldem, ó! / Palóco- san elémgördül a szó, / az „á” mely oldalt hajtva derekát / egy kicsit mélyen ,,ó”-ban nyúlik-át: / — Mi lesz ebédre? / „Ludaskaasa lesz”. (Jobbágy Károly: A 2540. nap.).

Batta György anyanyelvjárásának vallja a palócot, ezért érződik emberi melegség is e nyelvjárás hangzásáról szóló soraiban: „Az abroncs nem képez szabályos kört: / olyan, mint a palóc „a” / melyet majdnem „o”-vá kalapáltak a századok. / Ezeket a szemkarika-görbe „o”- kat hordom / születésem óta magammal. / őrizd meg idő / ezeket az abroncsos „o”-kat is, / mint itt ezt az útszéli piros árvacsalánt” (Ajkakról felröppenő).

Hogy a palóc nyelvjárást minősítő vélemények elég gyakran a rosszallást tükrözik, arról azok a verselők' is tehetnek, akik csak nyelvi érdekességet láttak ennek a nyelvjárásnak hangtani sajátosságaiban, és feleslegesen, erőszakoltan ezeket juttatták uralkodó szerephez versel- ményeik hangszerelésében, akusztikumában. Baloghy Dezső pl. ennek a szélsőséges, semmiképpen sem követendő és művészi indokoltság nélküli nyelvjárásiasságnak ad kulcsszerepet. Csak egyetlen egy versmondatot bizonyításul: „Vuót niekem egy kis szamirkoám” (Palócz románcz, 1893).

7. Változatos és színes nyelvjárási ejtésmódok művészi értékű felhasználására vonatkozólag mai költőink verseiből olyan példatárt tudunk összeállítani, amelyben a tájnyelvi hangsajátosságok expresszív hatásáról, szemléletességéről, az élethű ábrázolást elősegítő hitelességéről győződhetünk meg. Ha „nyelvjárásiasságra” hangszerelnek költőink egy-egy verset vagy versrészletet, akkor nem a nyelvi, a hangtani érdekességek hajhászása céljából teszik, hanem azért, hogy az olvasó is olyan érzelmi, emberi közelségbe kerüljön a versbeli mondanivalóhoz, mint maguk a költők.

Az is tiszteletreméltó, hogy költőink egészen hiteles formában adnak nyelvi szerepet anyanyelvjárásuk sajátos hangzásának, és arra az akusztikus gyönyörűségre is felhívják az olvasók figyelmét, amelyet ők maguk mindig átélnek és élveznek, ahányszor csak ajkukra veszik szűkebb vidékük, tájuk, családjuk beszédformáit.

A lírai alkotások hőfoka is izzik azokban a versbeli szövegösszefüggésekben, amelyekben a költők tájélményüknek nyelvi veiületéről vallanak. Csak néhány jellemző típuspéldára hívjuk most fel a figyelmet: „Sap- phói patakcsobogást / szökdeltetve a hangok / ingó változatára / úgy, ahogy arra alá Baranyában: / Esett a hó, éngöm belepőtt” (Fodor András: Az ezredik este).

Csanádi Imre anyanyelvjárásának sajátos kiejtései