Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Ebergényi Tibor: Impressziók
Eszténa „ruhácskái elbújtak a sarokban, mint árvagyerekek, akik egymaguk búslakodnak egy hideg házban .. Krúdy liánszerű prózát írt, valamiféle nyírségi bozótnyelvet, de ezt csak mellékesen tette, mert hivatása volt a világ és az emberek megismerése. Márai írta róla „órákon át szótlanul ültünk a „London”-szálloda kávéházában. Krúdy körömollót kért a klozettos asszonytól, s komolyan és aggályosán nyesegette halvány krémszínűre mosott selyeminge kézelőjének feslett rojtjait.” Mire gondolhattak? Arany János Egy könyvet szorongatott a kezében és zsörtölődött. A könyvet Gyulaitól kapta. Petőfi barátja volt és ilyeneket írt a könyvbe: „Mennyi szájhős! Mennyi lárma! S egyre süllyed a naszád; Nem elég csak emlegetni: Tudni is kell jól szeretni, Tudni bölcsen, a hazát.” Bródy „Egri földi munkásnak” nevezte magát, mert az írás, a színház, a nők mellett Eger volt igaz szerelme. „Maga a város is csupa kész festmény. Omladékok, porló kőfalak az utcák mentén. A sárga homokkövet át- meg átöleli mindenféle folyondár: lila és piros bársonyszájú virágok csókolják a törmelékeket, födik el a gyíkok apró palotáinak kapuit... A hegyeskövű utcákon lassan, óvatosan járnak az emberek. És nagyon kevesen.” Festő szeretett volna lenni. Az irodalomtörténetek Reviczky, Komjáthy, Kiss József és Thúry mellett emlegetik. Móricz Zsigmond mondta róla „ő hozott új szemet a nézésre, új hangot a szólásra, új akarást az életre”. Lázadó volt, bálványdöntögető és halottvirrasztó. Az utolsó írók egyike, aki hitt a leírt szó erejében. Úgy írt, mint a középkori szerzetesek, munkába vetett hittel, de senki nem tudta, hol írta műveit. Kávéházakban, a Damjanics utcában, a Margitszigeten vagy a Rudas fürdőben? Szerette a nagyváros ragyogását és tarka nőit, mégis időnkint menekült ettől a várostól. „Barna volt, karcsú és indulatos ... Elegáns asszonyok állták körül. Ha sétált, szép fiatal lányok néztek utána” — írta a fia. Szerette a szegényeket, akiken nem segített senki és akikről azt tartotta, hogy semmivel sem romlatlanok mint a gazdagok csak épp nincs annyi lehetőségük gaztettek véghezviteléhez. Ö írta a Tanítónőt, ezt a bátor antifeudális drámát és a Nap lovagját, a legjobb magyar szecessziós regényt. Tóth Flóra nemcsak varázsosan szép, de merész is, aki magányos lány létére szembeszegül a falu hatalmasaival, a földesúrral és a pappal. Igaz, ebben a lázadásban lehetetlen nem Hunyadi Margitra ismernünk, akinek volt bátorsága szembefordulni a szabolcsi úri világgal, a szülői házzal, vállalva fiát és a színházat. A sikerek váratlanul hagyták cserben, mint a komolytalan nők. Páduából hazatérve különös magányt épített ki magának a Rudas fürdő egyik puritán egyszerűségű szobájában, afféle Na-Conxipánt, ahol olcsó kis nőket és fiatal írókat fogadott. A lányokat a művészetek tiszteletére, a fiatal írókat a helytállásra tanította és arra, hogy az írók nem hordanak aktatáskát, esernyőt, csiptetős szemüveget, nem isznak édes italt és nem viselnek hosszú alsót. De ekkor már csak élete nagy élményének, a Rembrandtnak élt.. Ez a regény maradt utána, ezenkívül egy biblia, egy szemüveg és egy Doszto- jevszkij-kötet. Nem volt olyan irodalomszervező, mint Kazinczy vagy Bajza, de utána másként írtak az írók. Madách Első drámáját a nőről írta, utolsó munkája is a nőről szólt. Egész életében titkukat kereste és nem vette észre, hogy nincs titkuk. Nem értette Fráter Erzsébetet sem, aki nem volt több, mint „kevercse minden vonzónak, minden álnoknak, minden jónak és könnyelműnek, minden lelkületnek, minden cinizmusnak.” Lidérc volt, „amely örvény fölébe csal és megfoghatatlan”. De nem értette azokat a kertészlányokat sem, akiket a gondos anya, Majthényi Anna szállított ágyába. A történelem szívesen von párhuzamot a feleség és Borbála között: „Légy szíves nekem egy 600 pengőről szóló kötelezvényt küldeni.” És a napernyőt. „Ha M. megcsinálta azt a selyemruha derekat, küld ki Maritól. Mondd meg neki, hogy derékban szűkebbre és a mellben bővebbre csinálja.” Borbála: „Örök szükséget tűrjek-é hát? Az udvarhölgyek pávaként ragyognak ... János, nekem szükségem volna pénzre! ... Jó éjt, reggelre ne feledd a pénzt!” Élete főműve, Az ember tragédiája a forradalom eszméinek elvesztése és a szabadságharc bukása fölött érzett fájdalom kifejezése, a Bánk bán mellett legnagyobb nemzeti drámánk, az ész és értelem kalandja egy olyan korban, amikor az emberek nem tudták mi az igazi haza és mi a haladás. Csak Arany János, a másik óriás vette ezt észre, akit keserű magányba taszított a barát, Petőfi elvesztése, mint Madáchot széthulló élete. Legalább annyira tragikus mű, mint a Buda halála. Sztregován és Csesztvén élt, ebben a különös álomvilágban két nő rabságában. Fiatalkori festménye az apja által épített, kastélyt ábrázolja halastóval, fürdőmedencével, jegenyesorral, gondozott parkkal és utakkal. Ezt a világot építette fel magának Csesztvén is, ahová fiatal feleségével elvonult, hogy csak a szerelemnek és a költészetnek élhessen. Az alkonyi órákban szívesen sétáltak fel az udvarház mögött emelkedő dombtetőre, ahonnan ráláttak a bágyadt Ipolyra és a Tátra csúcsaira. De ez csak intermezzo, a Lipina tető a boldogság szigete, néhány év, afféle Ararát, ahová nem ért el a szigorú anya tekintete. Ebergényi Tibor 11
