Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kiss Gyula: Kinyílik a stószi levelesláda
hangjában nincs megilletődés, nincs izgalom. Amit mond, majdnem vontatottan mondja. A szájából kiugró hangok az asztalon, a falakon, a régi gerendákon kopognak. Amíg beszél, a fényes dolmányra gondol, amelyet egyszer, nagyon régen hordott. A fényes dolmányra, amelyben ott volt Szolnoknál, Tápióbicskénél, amelyet golyó horzsolt, lőporfüst piszkolt, de lemosott róla minden mocskot az apjuk, az öreg szakállas szerb egyetlen tekintete. Miért félne ezelőtt a taknyos előtt! Az apját is ismerte, az öreg grófot, annak akkor is könnyebb volt. — Ezt mondjuk, gróf úr. — Ez az utolsó szavuk, emberek? Az öreg bólint, a többiek hallgatnak. Amit megmondták, megmondták. A gróf távozik, vereséget, megalázottságot nem érez. Dühös. A kocsmában megrekedt a homály, kint a déli hőség fülledté vált. Az átforrósodott kaszák tartják a meleget: még sötétedés után is kellemes, langyos az érintésük. A kocsmárosné az udvaron forgolódik, siet, szívesebben van benn a férfiak között, ha mogorvák is, ha hallgatnak is, ha parasztok is. Ő látja meg először, ijedten fut a söntésbe, hadarva mondaná a hírt, elakad a hangja. — Csendőrök... — itt vannak, ketten az ajtóba, öten be a parasztok közé. Kettő megragadja az öreg ve- ressipkást, a másik három találomra kioszt két-három pofont. Telemarokkal, nemcsak a kar lendül, a felsőtest erejét viszik az ütésbe. — Elég legyen! Gyerünk dolgozni! — Mozgás! Biztosak a dolgukban. Két társuk, az ajtóban, lövésre kész fegyverrel, a többiek az udvaron. Hetyke bajszuk, szuronyuk csillanása fel-fel tűnik az apró ablakokban. A parasztok kászálódnak, kisompolyognak a keményre taposott kocsmaudvarra. Kezükben a kasza, élesen, aratásra készen. Nagy kár nem esett a gabonában. A gyerekeknek is lesz télen, tavasszal, újig ennivaló. Így jó ez mindenkinek. .,Párbaj az a fegyveres küzdelem, amelyet két ellenséges fél, segédük vagy tanúk jelenlétében, s ezeknek elöleges és közös megegyezésével előírt föltételek mellett, az országban szokásos párbaj fegyverekkel (pisztoly és kard) vív. Párbajt rendesen csak férfiak szoktak vívni.’’ Törőcsik Miklós Kinyílik a stószi levelesláda* Fábry Zoltán halála után fél évtizeddel teljesült az író szándéka, hívei, kutatói óhaja: a stószi „őrhely”-ből emlékház lett. A dolgozószobát, a nyolcezer kötetes könyvtárszobát eredeti formájában visszaállították. A házat új szárnnyal bővítették: az itt időző kutatók éjszakai szálláshelyre is lelhetnek. Fábry halála első évfordulóján E. Fehér Pál hívta föl talán elsőként a figyelmet az író levelezésének fontosságára. Kettőjük levélváltásai nyomán tanúja: sok személyes vallomás, sok-sok műhelygond, rengeteg közéleti feszültség s e roppant gazdag szellemiségnek részben levelezése volt a levezető csatornája. A Fábry-írt tetemes levélanyag zömmel a címzetteknél van — ami megvan. Elenyésző kivételtől eltekintve ezekről nem találunk másolatot, azok így csak a címzettek vagy örököseik szándékától függően lennének hozzáférhetők. A Fábry-kapta levelekkel azonban kivételesen szerencsés helyzetben vagyunk. Már rendezték az anyagot. Csupán azt elég számbavenni: hány emberrel állt összeköttetésben a „stószi remete”. Innen és most látjuk: a választott életformában, magányában is ott volt a világ körötte. Szerteküldött leveleivel akaszkodott rá s folyták be őt is indaként a kapottak. Mint kertjét a sok bozót, aljnövény. Pontosan ismerik ma már a számokat: 5402 *1977. november 18. és 19-én, amint erről a lapok beszámoltak, a CSEMADOK központi bizottsága — tíz különböző művelődési szervvel karöltve — az író halála óta ezúttal már hatodszor dús programú Fábry- napokat rendezett Kassán és Stószon. A mélyen humanista, harcosan antifasiszta íróra ezzel az írással emlékezünk. (A szerk.) levél, 1125 képeslap és 363 fénykép rejtőzik a hatalmas vaslemez-szekrényben. Egy-két nap alatt itt valóban csak szemezni lehet. Sajnálatos, a József Attilával való levelezés anyaga nem található, mondják, azt már korábban publikálták s így hozzáférhető. Az itt ismertetésre kerülők azonban első közlésűek. Elő és halott kortársak leveleit éjfélig olvasom, jegyzetelem ötletszerűen az íróasztalon, mely szinte őrzi még Fábry teste melegét. Egy vázában írószerszámok: megszámlálhatatlan nyomós ceruza, golyós- és töltőtoll. Kísértésem sem támad, hogy én koptassam őket tovább, a puszta gondolatot is szentségtörésfélének érezném. A találomra összejegyzetelt anyag már itthon időrendi egységbe áll össze s kap értelmet: a levéltöredékek egy Fábry-életdarab montázsává kerekednek. 1917: Az előző évben a galíciai, az ezt követőben pedig Fábry az olasz fronton volt. A borzalmaktól való benső távoltartását méri egy levél: Kosztolányi Dezső a Pesti Napló cégjelzéses levélpapírján zöld tintás, meglehetősen kusza írással július 13-i keltezéssel, ha jól betűzöm ki, a „dalvankozni” szót értelmezi. Mint a levélből kiderül, Fábrynak valakivel vitája volt e szó jelentéséről s Kosztolányit kérték föl döntőbírónak, aki igen szívélyes udvariassággal köszöni meg a bizalmat. 1925: Fábry leveléből lehetne megtudni: voltaképpen kiről van szó? Márai Sándor ugyanis május 11-én Párizsból arról a bizonyos személyről, akit nem nevez meg, sima modorban, de epésen ezt írja: „A világnézet szép dolog, de nem jogosít még senkit föl arra, hogy rossz író legyen.” 17
