Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Dobóné Berencsi Margit: A keresett és a megtalált harmónia

tőknek nem írja le, mint a Tücsökzenében. Csodálta őket, vonzotta testük szépsége, titokzatosságuk. Minden helyen, utcán, vonaton, munka közben bennük fürödtek gondolatai. A száguldó időt, a változó teret, egész életét betöltik :

... örök-részegen bámultad őket, hús-virágokat, szájuk rózsáját, a ruha alatt a csupasz mozgást, édes szívüket és még édesebb fecsegésüket:

Csodáltad őket, isten műveit,

— írja a 252. versben. Egészséges életöröm és gyöngédség van ezekben a sorokban, és mindenütt, ahol róluk beszél. Érdemes megfigyelni, hányféleképpen nevezi meg őket a Tücsökzenében. Szerepet kapnak itt a biblia szavai: Évák, kígyók, almák. Éden stb. beléjük sűrítette a nő leglényegesebb vonásait. A mitológiai nevek — Kalyp- szók, Nauszikák, Afrodite — árnyaltabban mutatják a szerelem sokszínűségét. Az ifjú vágya a mesék Csipkerózsájaként idézi az első szerelem megtestesítőjét, majd a gyermekjáték fordulatával él: Nyisd, rózsám, váradat! Nagybetűs szimbólumféléi is több jelentést hordoznak: Kalypszó istenasszony pl. a Titok, a Rejtelem szimbóluma. Felnagyítja és elmossa a jelentéseket: a nő és a szerelem szétválaszthatatlanul együtt jelentkezik az elnevezésekben: fénylő Rejtelem, Képtelenség, Első Varázs. Szívhez szólóbbak és őszintébbek a következők: ígéret, való gyönyöre, isten művei, isten árama, eleve-elrendelés, nem-ízlelt ízek, hús-virágok, szép hús stb.

Durva, vulgáris elnevezéseket hiába keresnénk, legfeljebb a kamasz képzeletében él a nő mint bűn, veszedelem, rémség, s egyetlen egyszer használja a „condrája” kifejezést, de ezt is a kötet egyik szereplőjével mondatja, s a költő idézőjelbe teszi.

Szívszorító magányában a nők között keres szövetségeseket. A halál elleni védekezésben is őket hívja segítségül, a Kálypszókat és a Nauszikákat, a „száz, ötszáz, ezer év utániak”-at:

... ha kigyúl a szívetek,

szólítsatok, s valahogy ott leszek,

mindig veletek leszek, véretek

lobogásában, emlékeitek

árnyéka alatt, az esti tücsök

dalában és költőitek között:

árnyak, árnyak, ismeretlen csodák,

ébresszetek, míg lesztek, Nauszikák! (344. v.)

A kötet egyes darabjai páratlan szépségűek, s híven tükrözik a költő emberi és művészi fejlődését, szemléletbeli változását. Részben megőrizték az előző korszakaira is jellemző Szabó Lőrinc-i vonásokat: a lenyűgöző, mély intellektualizmust, a szigorú őszinteséget, a rendkívüli érzékenységet és elemzőkészséget, s kiteljesítették szerelmi költészetének materializmusát. Ezekben a versekben azonban döbbenetesen újat is alkotott. Újrafogalmazta a szerelemről vallott korábbi felfogását: a test és a lélek vágya itt válik először felemelő, megtisztító erővé. Hallatlan erőfeszítéssel keresi a szépet, az emberit érzelmeiben. Most világosodik meg előtte, hogy

... a szerelem,

ahogy tanít idő s tapasztalat,

egyre szebb lesz és titokzatosabb. (281. v.)

Emberi fejlődésének, szemléletbeli változásának és nyelvi felkészültségének bizonyítékául idézem fel néhány kiemelkedően szép versét.

A harmóniát, a szépséget — amelyre a lélek áhítozik — A neved című remeke fejezi ki legtökéletesebben. Magas hőfokú, tiszta emóciók lobognak benne, önfeledten örül szíve nagy titkának: őrzi, menti, védi a szerelmet.

Áhítatos pontossággal, aprólékos önmegfigyelést végez, lelki rezdüléseit vizsgálja. Kedvese nevének hang nélküli ismételgetésekor szeizmográfszerű érzékenységgel reagálnak finom reflexei, gondolatai, érzékszervei. A verset a pattanásig feszült lelkiállapot leírásával indítja. A boldogság kitörésének és hirdetésének visszafojtása idézi elő ezt a hangulatot. A verset az ellentétek és a halmozások fokozatainak egymásba fonódására építi. A szerelmes ember gondolkodásának dialektikája tükröződik a sorokban: Megőrizheti-e a szív a benne feszülő nagy titkot, mikor boldogságát világgá kellene kiáltania? A lélek szárnyalása, a vágy belső parancsa azonban korlátokba ütközik. Az érzelem kitörésének visszaszorítása lassan, fokozatosan, megismételt tiltásokkal történik:

Kiáltani szeretném, s nem lehet, még súgni se szabad a nevedet, még gondolni se —

Az árulástól való félelem a lélek belső rándulása, ösztönös védekezése a környezettel szemben. Egész lényét átjárja kedvese neve, mégis rejtegetnie kell. Magában hordja, szíve-lelke visszhangozza a hangos titkot. A megnevezés tilalmának izgalma tartja lázban a költőt. Nem tud betelni a névvel, himnuszt zeng róla. Csodálatos erőt tulajdonít neki: megszépíti, megédesíti a költő életét; elvarázsolja, eltakarja szerelmesét, mint a mesékben a hősöket a láthatatlanná tevő ruhadarabok; bármelyik pillanatban testközelbe hozza, s köréje gyújtja emlékét. A szenvedélyes szavak lobogva izzanak. Igei metaforája érzéseinek tiszta, forró hevét idézi. Szárnyaló gondolatai a vers zenei emelkedését erősítik. Rágós hasonlattal kombinált színesztéziás metaforája bátor asszociációról tanúskodik.

A név:

fűszerként csendít a nappalon át, s beillatosítja az éjszakát

Az ízlelés-, szaglás- és hallásképzetek összevonásával érzékletessé, szinte anyagszerűvé teszi a drága nevet. Az érzelem nagyságát, elsöprő erejét fogalmazza meg az érzékek intenzív működtetésével. Ezek a szóképek töretlenül adják vissza a költő remegő izgalmát, felfokozott vágyát. Egész testét átjárja a név, vérkeringésébe kapcsolja, összeforr vele. Mohó érzékelésvágya nem ismert határt. A létfenntartó tevékenységet jelölő, fokozati rendbe állított igei metaforák halmozásával idézi fel ezt a szertelen lángolást. Dinamikus erejük szuggesztív hatását csodálhatjuk meg a következő sorokban:

s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy már majdnem te vagy, amit beszívok, már majdnem te: minden lélegzetem veled itat és zsongat édesen: édes neved betölti szívemet,

Érezzük, az ujjongó, forró vallomás már nem fokozható, érzéseit, gondolatait a legmagasabbra emelte, ezért szakad ki lelke legmélyéről a záró sor: s csak titka, te, vagy nála édesebb.

Ebben a versben nemcsak az érzelmek gazdagságát, tisztaságát csodálhatjuk meg, nemcsak a keresett és meg54