Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Zsögön Éva: Gyógyító-megelőző intézményrendszerünk fejlesztésének szüksége
Az orvostudomány korábban megindult szakosodása egyre rohamosabban halad előre. Ma már — a felgyülemlő tetemes ismeretanyag következtében — még a tudományt legmagasabb szinten művelő szakember sem képes szakterülete minden egyes ágát azonosan magas színvonalon követni. Az egyes szakágazatokban, elsősorban a szűkebb specialitások terén viszonylag kevés szakember rendelkezik a legkorszerűbb ismeretekkel és azok alkalmazásához szükséges gyakorlattal. Ugyanakkor fennáll a mindenki számára hozzáférhető, korszerű ellátás igénye és joga. A látszólagos ellentmondás feloldása, megfelelő szakmai keretek kialakítása a szakosodásnak, mint az ellátás színvonalának növelését célzó feladatnak szélesebb megvalósítása napjaink feladata. Mindez természetszerűen kihat az ellátási rendszer szervezeti, szervezési megoldásaira, az ellátó struktúra megváltozására, a munkamegosztás különböző szintjeire, a munkaszervezési megoldásokra, a technikai változásokra. A tudományos-technikai forradalom következményeként az általános fejlődéssel párhuzamosan az orvostudomány is fejlődik. Az új felfedezések, az egyre több információ, ismeretek és lehetőségek a medicinán belül is új szakterületek kialakulására, elkülönülésére és önállósodására — tehát specializálódásra — vezettek és vezetnek a jövőben is. Gondoljunk csak az utóbbi néhány évben kialakult specializálódásra a belgyógyászatban: endokrinológia, gastroenterológia, kardiológia, nephrológia és sorolhatnám tovább. A specializáció tehát már önmagában is szükségszerűvé teszi az integráció elveinek, módszereinek, gyakorlatának alkalmazását és ezek fejlesztését. A specializáció és az integráció között dialektikus ösz- szefüggés van, mivel az integráció feltételezi és egyben megteremti a lehetőségeit a további ésszerű, a betegellátás minőségi javítását szolgáló specializálódásnak. Mind jobban és jobban előtérbe kerül az egészségügyben dolgozó szakembereinknél az a felismerés, hogy az egészségügyi ellátás nem egyedi tevékenység, hanem mindig team-munka. Ennek gyakorlati megvalósítására kell olyan ellátási rendszert kialakítani, amelyen belül a horizontális és vertikális irányú, ellátási szintek szerinti munkamegosztás egyaránt megvalósul. A team-munka kérdései az utóbbi években széles körű vita tárgyát képezték az egészségügy területén hazánkban és világszerte. Az ENSZ is többször foglalkozott a fogalmak meghatározásával és a munka tartalmi részének rendezésével. 1975. július 1-én életbe lépett az egészségügyi törvény azon szakasza, amely az egész lakosság díjtalan egészség- ügyi ellátását biztosítja. A következő hosszabb távú időszak alapvető egészségpolitikai programja a fokozatos betegellátási rendszer kialakítása és az egyes ellátási szintek követelményrendszerének meghatározása, amely biztosítja az ellátás színvonalában meglevő különbségek fokozatos kiegyenlítését. Amikor fokozatos vagy más szóval progresszív beteg- ellátási rendszerről beszélünk, akkor a fogalmat kétféle módon közelíthetjük meg. Az egyik az, amikor az intézeten belüli fokozatos betegellátást alakítjuk ki az intenzív, az aktív és a krónikus szinteken, ahol az osztályok elkülönültsége megszűnik és csak a beteg aktuális állapotát veszik figyelembe. A másik megközelítésben szintén az utóbbi, tehát a beteg aktuális állapota a döntő, de a beteg a szakterületen belül marad, azonban itt az intézmények tervszerű, szabályozott és kötelező munkamegosztását vesszük figyelembe és alakítjuk ki, amely rendeltetésszerűen és folyamatosan összekapcsolja az országos, a regionális, a megyei és a helyi szinteket. Ennek megfelelően kell elosztani és összpontosítani a szaktudást és az eszközöket. Azt a követelményt, hogy a megelőzés, a kór- ismézés, a kezelés, a gondozás és a rehabilitáció egységes szakmai elvek alapján történjék, vagy, hogy minden beteg betegségének, állapotának megfelelő, korszerű ellátásban részesüljön, csak a célnak megfelelően szervezett, fejlesztett, szabályozott, integrált ellátásrendszerben lehet megvalósítani. Visszatérve a fokozatos betegellátási rendszer intézeten belüli kialakítására és az együttműködésre, ez a szakmai ellátás egyfajta integrációjának jellegzetes példája. Az intenzív betegellátó osztályok, részlegek már áttörték a hagyományos kórházi struktúra osztálytagozódásának kereteit és ellátják mindazokat a betegeket, akik csak az intenzív feltételeinek felhasználásával tarthatók életben. Az ilyen osztályok vagy részlegek nem működhetnek döntésre jogosult és képes vezető nélkül, de tekintettel arra, hogy beteganyagukat a legkülönbözőbb osztályokról — sebészet, belgyógyászat, nőgyógyászat — kapják, a kezelés, a therápia egységes kialakításában nem nélkülözhetik az egyes orvosi szakágak képviselőinek rendszeres, folyamatos közreműködését. A fokozatos betegellátási rendszer legmagasabb szintjén folyó gyógyító tevékenység egyik legszembetűnőbb példája az orvosi team-munkának. A beteg később az intenzív szintről állapotának megfelelő mértékű javulása után visszakerül vagy átkerül az úgynevezett aktív ellátást biztosító szintre, ahol az ellátás nagy mennyiségű diagnosztikai és the- rápiás feladatot jelent, a kivizsgálási és kezelési idő eltér az előbbi szinttől, s a hagyományos ellátás és ápolás biztosítva van. Az intézeten belüli fokozatos betegellátásnak előbb említett két szintje, szervezeti formája, az együttműködés kialakítása intézményeinkben a gyakorlatban beváltnak mondható. Meg kell gyorsítanunk azonban a krónikus betegek ellátási formáinak kialakítását, és ezen szint fejlesztését. Ezzel elsősorban a belgyógyászati osztályok aktív ágyait tehermentesítjük, de más rendeltetésű aktív ágyak is felszabadulhatnak. A hagyományos aktív ellátási szint és a krónikus ellátási szint szakmai és szervezeti kapcsolódását az intézet adott lehetőségeit figyelembe véve kell kialakítani. Az együttműködés és az orvosi team-munka intézeten belüli feladatára és formájára kitér a gyógyító-megelőző ellátás intézményeinek működési szabályzatáról szóló utasítás is. A központosított diagnosztikai és therápiás, valamint egyéb osztályok — részlegek — működési rendjét úgy kell meghatározni, hogy az összhangban legyen a betegellátó osztályok és a szakrendelések működési rendjével. Szükséges, hogy a központosított diagnosztikai és therápiás, valamint egyéb osztályokkal szabályozottan, szorosan együttműködjenek, orvosaik a betegellátó osztályokkal szabályozottan, szorosan együttműködjenek, orvosaik a betegellátó osztályok esetmegbeszélésein és a konzüiumokon aktívan részt vegyenek. Ez szintén az orvosi team-munka megszervezését kívánja előbbre vinni. A műtétet végző munkacsoport is szorosan együttműködő szakember team-ot alkot, és az együttműködés példájának hozható fel az utóbbi időben az onkológiai ellátás javítását célzó onkológiai team-ek létrehozása. Még egy példa: a gastroenterológiai team, ahol az osztályos kezelőorvoson kívül a gastro-fiberoscopos vizsgálatot végző orvos, a sebész, a radiológus, a szövettani diagnózist megállapító szakember dönt a beavatkozás esetleges szükségességéről és a therápiáról. Az intézeten belüli együttműködéssel párhuzamosan kell beszélni az egyes osztályok és szolgálatok közös szakmai tevékenységéről. Tervidőszakunk során célul tűztük 47
