Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Németh László: A vallási szekularizáció és a szekták
nem is igényli a társadalom, üzem stb. életében való aktív részvételt.) Amíg a döntési mechanizmusok, a társadalom irányítása külső, idegen az egyéntől, reális lehetőségként számolni kell az ember sorsát meghatározó, „felülről eldöntő”, természetfeletti lény kialakulásának veszélyével. A közvéleményünkben meglehetősen elterjedt torz felfogással szemben tehát hangsúlyozzuk, hogy nemcsak eszmei örökség, korábbi társadalmi állapotok maradványa a vallás és nem a műveletlen ember tévedése vagy tudatos csalásra visszavezethető jelenség, hanem Marx szavaival „az emberi életnyilvánítás egy totalitását szük- ségelő” ember által létrehívott és a társadalomban mindaddig meglevő jelenség, amíg ez a totalitás reális körülmények között itt a földön meg nem valósul. II. A vallási szekularizációs folyamat előrehaladását jelző tényezők között szembeötlő az egyházközségeknek, mint szervezeteknek formálissá válása. A hívők kis része vesz csak rendszeresen részt egyházi szertartásokon, többségük nem érzi valóságos kollektívának az őt körülvevő, hívőtársaiból álló gyülekezetei. Érdekes módon sok szempontból más, a fentiekkel nemegyszer ellentétes jegyek jellemzik azonban a kis vallási közösségeket, a szektákat. Bennük intenzív hitélettel, szigorú követelmény- rendszerrel találkozunk. Tagjaik élete nemegyszer a világvége várás hangulatában, a szekta tanításai szerinti rezignált, túlvilágra-koncentrált magatartásmódban merül ki, amelynek sivársága, beszűkült volta megdöbbenti a külső szemlélőt. Idegenül mozognak a társadalomban ezek az emberek, túlzott mértékletesség, a „világi hív- ságok” megvetése, valami olyan életfelfogás jellemzi őket, amely szerint a földi élet csak a túlvilág előkészítését, az igazak kiválasztódásának lehetőségét biztosító szükséges rossz. Sorsuk, életük példázza Marx mottóként választott szavait: „Minél többet helyez az ember Istenbe, annál kevesebbet tart meg önmagában”. A szektákhoz tartozók száma ugyan nem nagy, de egyes területeken (Heves megyében is, az Egri vagy a Hevesi járás néhány községében) koncentráltan jelentkezik a szektatevékenység és jelentős gondot okoz az ideológiai munkában, sőt nemegyszer a községek vagy iskolák életében zavaró tényezőként jelentkezik. Miben láthatjuk ennek az érdekes vallási jelenségnek az okát, egyáltalán milyen tanítások azok, amelyek oly nagy hatással vannak az emberek egy csoportjára? A magyar szekta szó a secta — levágott, lemetszett — latin szóból ered. Olyan vallási gyülekezetét, valamely (általában protestáns) egyháztól elszakadt csoportot jelent, amely saját tanrendszerrel, szervezettel rendelkezik. Tanításait a Bibliából vezeti le és magyarázza. A szekta általában az egyházakkal élesen szembenálló — azokat határozottan elítélő álláspontot képvisel. Az uralkodó egyház rendszerint üldözte is a szekták tagjait és ez is hozzájárult ahhoz, hogy azok önmagukba zárkózó, titkolódzó, a világtól elkülönült életet éltek. A különböző szekták tagjai általában tiltakoznak e szó — szekta — ellen. Közösségüket felekezetnek, gyülekezetnek, magukat általában kiválasztottaknak tartják. . . Nagyobb részt erőszakos módon hirdetik tanaikat. Rendszerint a közelinek tartott világvégét várják, amelynek időpontját próbálják pontosan meghatározni. A szektatagok között általában nagy számban találunk szerencsétlen sorsú, csalódott, beteg embereket. Jelentős a nők aránya, általában az idősebb rétegek köréből tevődnek össze a szektások, de található körükben nem kevés fiatal is. A nagyvisnyói Jehova tanai szekta tagjairól készült felmérésünk szerint a 113 szektatagból 36 férfi, 77 fő nő. Közülük 59 fő negyven éven felüli. Betegségben szenved 21, özvegy 12. Háztartásban negyvenhetén dolgoznak. A szekta tagjai közül 48 fő nem rendelkezik 6 elemi iskolai végzettséggel sem. Mindössze tizenöten dolgoznak közülük az iparban. A református teológia egyik művelője, Csikesz Sándor egyik, a valóságos jellemzőjét hangsúlyozza a szektáknak. „Amikor a vallásos világnézet egy beteges személyiségben tükröződik, s nem egyensúlyozottan fejlődik, előáll a szekta. Másképpen így fejezhetjük ki ezt: egészséges vallásos világnézetnek a töredékei, beteg lelkeken át tükröződve; ez a szekta”. (Teológiai Szemle 1925. I. sz.) A magyar református sajtóban egyébként sokat írtak a szektakérdésről. Ezekből az anyagokból az a vélemény olvasható ki, hogy külföldi hatásként jöttek létre. A reformátusok saját vallásuk hatását is látni vélik benne (nevezetesen azért, mert — valóban — a legtöbb szekta protestáns egyházról szakadt le, szerintük a kálvinizmus a megtermékenyítő elv, az oltóág és a szekták pedig faty- tyúhajtások.) A szekta tehát szerintük betegség, amely születik és elhal, amely — szemben az egészséges lelkek erős, kiegyensúlyozott kálvinizmusával — a beteges személyiségben tükröződik. A működő szekták tehát e felfogás szerint a valláson belüli rendellenességekkel, betegségekkel kapcsolatosak — elsősorban nem a magyar, hanem a külföldi egyházak „hatásterületén” születtek, azok belső gondjaival vannak összefüggésben és szinte erőszakos úton telepítették őket hazánkba. Idegen tanok ezek — mondják —, amelyek egy megromlott, erejét vesztett református egyház talajából nőttek ki. A történeti egyház tekintélycsökkenése, az emberek kiábrándulása, az evangéliumi világnézet meglazulása okozza a szekták elterjedését, amikor a lélek isten utáni epedése nem talál kielégülést a tételes vallás körülményei között. A katolikus teológia szektákkal kapcsolatos nézeteit jól illusztrálja dr. Nyisztor Zoltán meghatározása: „Szektának kell neveznünk minden olyan vallási gyülekezetei, amely a történelmi egyházon kívül áll, saját rendszerrel bír, de a keresztény nyilatkozatokban gyökerezik”. (Nyisztor Zoltán: Baptisták és adventisták. Szt. István Társulat 1923.) A katolikus egyház álláspontja ebben a témakörben bizonyos mértékig „arisztokratikusabb”. Szerintük szekták mindig — már az apostolok korában is — voltak, de kedvező légkört számukra a protestantizmus teremtett, amely „nemcsak külsőleg szerzett szabad vallásgyakorlatot, hanem kardinális tételeivel megteremtette a legkedvezőbb talajt a szekták keletkezéséhez és kifejlődéséhez. (Uo.). Hiszen a protestáns egyházakban jellemző az a helyzet, hogy minden ember mintegy önmagának lelkipásztora, nemcsak olvasója, hanem magyarázója is a Szentírásnak. Nos, a szekták is tulajdonképpen ezt teszik. így aztán — mondják a katolikus teológusok — a biblia értelmezésének sok-sok változata jöhet — és jött a szektákban — létre. De hol van ebből a tanításból az egységes koncepció, az egyetemességre való törekvés? — kérdezik a katolikusok. Valóban, a szekták esetében jellemző az, hogy képviselőik a Biblia bizonyos részeit emelik ki, idézik, sokszor az összefüggésekből elszakítva, nem is mindig pontosan értelmezve, esetleg félreértve. (De vajon nem ezt kénytelenek tenni a történelmi egyházak is?) Az is szinte általánosnak mondható, hogy a szekták tanítói, alapítói nem bizonygatnak, nem érvelnek, hanem 44
