Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Németh László: A vallási szekularizáció és a szekták

egyfajta vallási ihletettségben kijelentéseket tesznek. Nem vitatkoznak az egyes tételek igazán, hanem eleve igaznak ismerik el azokat. A katolikus álláspont elősze­retettel hasonlítja össze a képzett katolikus papokkal, te­ológusokkal a szekták — általában — képzetlenebb ige­hirdetőit, akik nagyobb részt belső ihletettségből, a meg­érzés, „elhivatottság” és nem tudományos felkészültség alapján hirdetik tanaikat. A katolikus egyházban elter­jedt vélemény szerint Isten akarata az, hogy a vallás az embereket a helyes istenszolgálatra (természetesen sze­rintük a katolikus egyházhoz) vezesse. Ezt az egységet veszélyeztetni és Krisztus tanainak más értelmet adni bűnös és veszélyes dolog. A vallási szétszakadást legjobban az ember sínyli meg. Nem jut el az „egyedüli”, „helyes” igazsághoz. De bizonyos mértékig hasznosnak is tartják a szektákat azért, mert az is lehetséges — vélik —, hogy az egyház meg­tisztítása érdekében „bocsátotta rá az emberiségre Isten” a szektákat. Így az egyház fokozottabban van cselekvésre kényszerítve. A szekták hatása alatt mozgásba jönnek a szívek, fejlődik a teológia stb. Mindez lényegében a ka­tolikus egyház isten és ember közötti kizárólagos („egye­temes”) közvetítő szerepének alapállásából következik. A marxista valláskritika álláspontja természetesen szélesebb összefüggéseket tartalmaz és a szekták létrejöt­tének társadalmi-gazdasági oldalát emelik ki, mint meg­határozó tényezőt. És mivel a vallás és a különféle egy­házak társadalmi bázisa a történelem során általában he­terogén volt — végigkíséri a vallás történetét a különféle irányzatok harca, ami természetesen, az intézmények szembenállását is jelentheti és jelenti. Már az I. századból tudomásunk van a keresztény közösségeken belüli harcokról, a jelenségek könyve em­lítést tesz a nikolaita eretnekségről. A II. századtól ér­dekes harc folyik a gnosztikusok szektája ellen. Agnoszti- cista eretnekség — egyebek között — a vallási tanítások mélyebb ismeretét tűzte ki célul. A korabeli vallásokkal összehasonlította a keresztény tanokat, és kereste a vá­laszt arra a kérdésre, hogy honnan származik a világban levő rossz. Válasza dualista: a világban két prirícipium van, a jó és a rossz, isten és az anyag, hiszen a végtelenül jó isten nem foglalkozhat a tőle idegen, rossz anyaggal. A megváltás sem más szerintük, mint a jó (az emberi lé­lek) kiszabadulása, a rossz anyagból. Az utat ehhez Krisz­tus (vagy a Logosz) mutatta meg, akinek teste csak lát­szólagos volt, hiszen a rossz anyagot nem vehette magá­ra. Az ember a rossz anyagtól való függetlenséget csak szigorú aszkézissel, vagy a test szándékos — kicsapongá­sok segítségével történő — legyengítésével győzheti le. Ez a vállási irányzat a kifinomult filozófiai érzékkel ren­delkező értelmiségiek, gazdagok körében szerzett elsősor­ban híveket. Az egyház két ok miatt is szembefordult vele: egyrészt a fennálló társadalmi renddel (a Páli for­dulat időszakában) éppen megbékélő kereszténység szá­mára veszélyes a gnoszticizmus a maga — legalábbis po­tenciális — társadalomellenességével, másrészt a töme­gek megnyeréséért harcba induló egyháznak egy élő meg­váltó alakra volt szüksége, nem pedig elvont filozófiai lo- goszra és hasonló spekulatív bölcselkedésekre. A szekta tehát itt is, mint a későbbi időszakokban — egy meghatározott társadalmi szükséglettel összhang­ban fejlődött ki és a kereszténység más irányú a gnoszti- cizmusétól eltérő társadalmi igényei miatt maradt meg szektának, elkülönült, periférikus irányzatúnak. Napja­inkban is csak a gazdasági-társadalmi összefüggéseket szem előtt tartva tárhatjuk fel a szektásodás valóságos okait csak a bevezető gondolatokban körvonalazott szeku" larizációs folyamattal összhangban tudjuk megérteni nap­jaink vallásossága e sajátos jelenségének kiváltó okait. Ez a folyamat természetesen hatással van az egyházra, a hí­vőkre is. Ma már egyre jobban tért hódít az a felfogás, amelyet Karl Rahner, a neves teológus fogalmazott meg, hogy megszűnt az egyházak „constantinuszi” pozíciója, az egyház a diaszpóra, vagyis a szórvány állapotába ke­rült. Ennek a társadalmi folyamatnak a tudati tükröző­dése — megfelelője is mindinkább egyfajta szórványtu­dathoz kezd hasonlóvá válni. És nem véletlenül jelentős vonulata a szekularizációnak az a tendencia, amely e fo­lyamat megfelelőjeként a valláson belüli olyan törekvé­sekben jelentkezik, amelyek az igazi, régi kereszténység vallásosságát rekonstruálni akarják, illetve az egyháza­kon kívül létrehozzák a nagy egyházak mellett a szektá­kat, mint azok bomlásának termékeit és elvilágiasodásuk következményeit. Bajor Nagy Ernő helyesen állapítja meg a Szabad Föld 1965. 47. számában megjelent cikkében, hogy a szek­tákat létrehozó tényezők „a múltra visszanyúló, de az ese­tek többségében mai gazdasági-társadalmi okok”. Az alapvető tényezők, amelyek a szekta-vallásosságot létre­hozzák, ugyanolyan társadalmi-gazdasági jellegűek, mint a nagy történelmi vallásoknál szerepet játszó okok. De ezek az alapvető szerepet játszó tényezők kiegészülnek egyéb jelenségekkel, egy másfajta — közvetlenebb — viszonyulással istenhez, egy mélyebb vallásossággal stb. De vegyük sorra a további előidéző okokat és jelen­ségeket. A felszabadulás előtt különösen, és napjainkban is megfigyelhető hazánkban, hogy a szekták tagjai a szegé­nyebb és tudatlanabb néprétegekből kerülnek ki. A szo­ciális helyzet megváltoztathatatlansága, a kiszolgátatott- ság szinte alapélményükké vált, a reménytelenség és ki­úttalanság érzése uralkodott el rajtuk. A jobb, emberibb sors, az igazságtevés — mint minden vallásban — átke­rült a misztikum, a vallás birodalmába. A vágyak vallásos formákat öltöttek, a valóság ki- úttalan megváltoztatási kísérletei a vallási tanokban öl­töttek testet: lázadtak a kiszolgáltatottság, a szegénység és kilátástalanság ellen, de lázadtak az egyház ellen is, amely nem tudott kielégítő választ adni az alapvető lét­problémákra, hiszen az egyház válaszai már nagyon sok­szor lelepleződtek az emberek előtt, elveszítették a hite­lüket. A létbizonytalanságban élő ember számára egy erősebb vallási „narkotikum” kellett — e célra jött létre a szekta. (Amely persze ugyanúgy nem oldja meg a szo­ciális problémákat, hanem illúziót ad és elodázza, lesze­reli a forradalmi harcot, mint a tételes vallások). Ez azon­ban az eredendő ok. Napjaink helyzetét — a szekularizá­cióval összefüggésben — más jellemzi: „A szekta — lélek — írja Nagy Ernő — megérzi, ha az egyházból hiányzik a hitet építő erő, a lelket rendítő erő!” A szekták napjainkban inkább ott jönnek létre, ahol a vallások elvilágiasodása leginkább érzékelhető az előző időszakhoz viszonyítva. Olyan területeken, ahol általában a protestáns egyházak dominálok és ahol radikális, in­tenzív hitéletet igénylő hívők számára elfogadhatatlan a vallás elvilágiasodása. Ez ösztönzi a kisebb vallási közös­ségek funkcionálását. A református egyház a XIX. szá­zad végétől még a többi egyháznál is súlyosabb válságon megy át, aminek jellemzői a csendes hittagadás, „racio­nalizálás”. Természetes ellenhatásként alakultak tehát az intenzívebb vallási életet élő szekták. A tekintélyt vesztett egyházakra tehát nincs szüksé­ge a szektáknak. A protestáns vallások által is mind job­45

Next

/
Oldalképek
Tartalom