Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Cs. Varga István: Németh László Tolsztojról

magyar Puskin-könyvben is öntörvényűén szól Puskinról, miközben önjellemzően magáról beszél!)

Németh Leningrádban ismerkedett meg a régi Pé- tervárott, a Téli Palota építésének idején létesült, hatalmas ízlés-cantráléval. Puskin lakását a világfi otthonának látja, amelyben ugyanaz a könnyedség csillog, mint műveiben. Németh az általa magyarra fordított Borisz Godunov mögött Musszorgszkij zenéjét hallgatva figyeli Boriszban az orosz hős tépelődését, Grisában (ebben a félig csicsikovi, félig aljosai alakiban) az orosz pszichológia remeklését.

A második nagy írónemzedékben, Dosztojevszkijben és Tolsztojban a 60-as és 70-es években megtörténik a hangsúlyváltás. Meglazul a szeretet vigyázó önfegyelme. Az ábrázoló az ábrázolt pártjára áll. Az orosz népben, főként a parasztságban a világból hiányzó erényeket fedeznék fel. Az ellen a civilizáció ellen fordulnak, amelynek eszközeiket jórészt köszönhetik. A hangsúly a betegségről a beteg kivételes értékeire kerül. A Bűn és bűnhődés is kórkép, de más az etiológiája. Itt arról van szó, hogy a nyugati kórokozó milyen pusztítást végez a tőle érintetlen orosz népben. A kór gyógyszerét az orosz nép lelkében még ép evangéliumi szellemben véli megtalálni Dosztojevszkij.

Németh szigorú, de igazságos kritikával ítéli meg Dosztojevszkijt: amilyen pompás az eset leírása, olyan kétes a hozzá fűzött kórtani magyarázata. Tolsztoj is követi ebben a tévhitben a nagy léléklátót. A világfi és a szívember fölött már a Háború és békében ott a mérlegre tett Nyugat és Oroszország. Már Puskin nemzedékét hajlamossá tette az 1812-es orosz győzelem, hogy ezt a mérést elfogultan végezze el. A cárok és tulajdon sorsuk azonban elég súlyt vetettek a mérleg másik serpenyőjébe is.

Tolsztoj ötven év múlva megismétli a mérést, de már más szellemben. Napóleon és Kutuzov, mint két szimbólum jelképezi a megmért világokat. Az egyik: individualista, aktív hős, magában bízó vállalkozó. A másik : erejét a közösségben tudó, a természet és Isten segítségében bízó, passzív kitérő. Az egyik esztelen önbizalmában törpe, a másik, népbe ágyazott kitartásában, szívósságában óriás. Egy nagy és egy nagyra hivatott nép nevében fogalmaz Tolsztoj gyönyörűen, de kétségkívül i'gaztalanul. Igaztalan már Napóleon és Kutuzov ösz- szeméréséban, de még inkább a vállalkozó kedv és a passzivitás, Nyugat és Kelet szembeállításában. A Shakes- peare-tanulmány tilos fogásai már ott lappangónak a regényben. A nyugati művelődést becsmérlő Tolsztojban az őt becsapó nemzeti elfogultságot érzi Németh.

A tévedés a hatalmas vívmányok mellett eszmei síkon mérhető. Dosztojevszkij és Tolsztoj ellentétbe állítják azt, ami a fejlődés során nem ellentétként jött létre. A helytelen szembeállítás magában rejti a nagyobb hiba lehetőségét is. Dosztojevszkij és Tolsztoj szerint az orosz népben még ép az evangéliumi szellem. Ennek elpusztítására tör a nyugati civilizáció a racionalizmus vívmányaival.

A tolsztoji művészet társadalomkritikája lényegi ismérv. Egyedülálló hatása nem elszigetelt jelenség. Az orosz és skandináv irodalom fellendülésének társadalmi okai vannak. Engels ír arról, hogy a jellem ereje, a kezdeményezés, az önállóság, egyre jobban kiveszik a polgári életből. A tolsztoji hősöknek van jellemük, kezdeményező képességük. Ha idegenszerűen is, de önállóan cselekszenek. A későbbi polgári fejlődés teremtette meg az orosz realizmus kibontakozását.

Nyugaton már nincsenek meg a feltételei, de az

igény a realista művészetre megvan. Tolsztoj és a norvég irodalom ezt képes kielégíteni. A kompozíciók, az alakok nagyszabásúak, a problémák felfedezése és megoldása magas szellemi színvonalú. Az állásfoglalás bí- rálhatóságában is merészen radikális.

Tolsztoj a lényeges társadalmi meghatározottságokat' ábrázolja- Azt az írói anyagot, amely társadalmi alaptendenciájában forradalmi mozgalom hordozója. Tolsztoj illúziói azért nem akadályozzák a társadalom objektív ábrázolását, mert egy társadalmi, forradalmi erjedésű valósághoz kötődnek, világtörténelmi értelemben véve is szükségszerűek. Tehát a téves tételeknél sokkal meghatározóbb a valóság ábrázolásának totalitásigénye, amelynek az író személyisége egész pátoszával átadja magát. (V. ö.: Lukács György Tolsztoj-értelmezésével !)

Realizmus és moralitás

Tolsztojnál a „hogyan kell helyesen élni?” kérdés két párhuzamos életútban rajzolódik ki. A ragyogóbb, végzetesebb a Vronszkijé és Annáé. A szürkébb, az élet törvényeit követőbb Leviné és Kittyé, akik eljutnak a földön kiküzdhető boldogsághoz. Az Anna Karenina szerkezetét követi legnagyobb történeti regényremekünk: Móricz■ Erdély című trilógiája. A fényes képességű, asszonyokat farsangoltató Báthori tönkremegy a parádézáslban. A józan Bethlen Gábor, a jólét sáfára, könyvek, mesterségék kedvelője a kirabolt Erdély csűreit telt kaptárrá teszi.

Jasznaja Poljana és a Bogárd-puszták közt villant fel párhuzamot. A nevek mások: „a gyönki gimnázium neve kazányi egyetem, a győri huszárlaktanya kaukázusi kozáktanya: a budai Rácz-fürdő Sódén és Párizs”. A pusztalakó se-m bővérű kisnemes, hanem orosz óriás, aki bő anekdoták helyett regényremekeket alkot. Az alkotás hajtóereje a magát igazoló férfi vágya, aki a birtokosmorálból a helyes élet makacs keresőjévé válik. Megjárja a társadalmi és férfiönvád tisztítótüzét.

A párhuzamban van valami a tényszerűség, tárgyilagosság ellenére is a mérkőző, versengő kedvből. De az orosz föld nagy írója is a mitikusan nagyokkal mérte önmagát. A Háború és béke elkészülte után írta: „Minden álszerénység nélkül — ez olyasvalami, mint az Iliász”. Nem szenvedett túlzó keresztényi alázatban, amikor a tiszta igazságot igaz önítéletben kimondta. Valóban korának Homérosza volt.

Az orosz irodaiam és Tolsztoj nagy sorsajándéka, hogy először fordította az újkori gondolkodás módszerét egy keleti népre. Regényeinek világa alatt néhány emlélktömb az alap. A színpadszerűen szűkített és megemelt életet egyetemessé tudta tágítani. Ebben van a homéroszi jelleg kulcsa. A kevés elemű, előkelő életnek ez az észrevétlen magassága, fényes, örök emberi értéke ebből fakad — állapítja meg Németh.

Az eposzi teljesség igényét nem lehet elvitatni a magyar vidéki életet ábrázoló Égető Eszter, valamint a fővárosi és vidéki életet átfogó Irgalom írójától sem. Az eposzi jelleg intenzív hatása a szerkezet laza tágasságában érvényesül, amely a lelki történések mozgalmas bőségét tudjia befogadni.

Az élet totalitásának epikus meghódítása Némethet is foglalkoztatta. Természetesen más az életianyaga. Mások jórészt módszerei is, amelyekkel sajátos „tudatregényeit” megalkotja. Öt már nem az „enciklopédikus” teljesség vonzza — az Utolsó kísérletben még az is —, hanem a belső mozgatóerők. A körülmények elvontab- bak, az ábrázolás áttételesebb, jelképesen sűrítettebb. Az emberi sorsok összefüggését az emberi világgal szin16