Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Régi olasz költők (Kálnoky László fordításai)
Ismét felhangzott a kemény parancs: „Stillstand!” és mi mereven, mozdulatlanul vigyázzba álltunk. „Az ítéletet végrehajtani!” — fordították le a következő kiáltást. ... És már reccsent is a gerenda a hirtelen ránehezedő hat halálraítélt súlya alatt ... és már ingatta őket a karácsony esti szél jobbra és balra, miközben testük és lábaik meg-megrándultak haláltusájuk pillanataiban. „Sorstársaim!” ez a• szó jutott eszembe abban a másodpercben és az, hogy nem sírhatok, nem szabad sírnom, nem lehetek gyenge! ...És ha bármennyire reménytelen a sorsunk, aoélkeménynek kell maradnom, és néznem kell a kivégzetteket- Nem sütöm le a szemem, figyelem ingó testüket és mondom, mondom szünet nélkül: „élni akarok!! akarok!! akarok!! élni fogok!! haza akarok menni!! haza fogok menni!! haza!! haza!! haza!!”. Végignéztem a közelemben álló fiúkon, a meredten, döbbenten néző, vagy behunyt szemű, hang nélkül síró, vén sorstársaimon. Így teltek el a következő percek, különös, halálos csendben. Csend volt. .. csend volt... és már nem rángatóztak a volt „bűnösök”, csak a lassú szél ingatta enyhe simogatással jobbra és balra félmeztelen, de a hidegből már semmit sem érző testüket. Újra sípszók hallatszottak. Hátraarcot vezényeltek, s terelték a menetoszlopokiat vissza a barakkokba. Kopogtak a fapapucsok, le-lecsusszantak ügyetlen lábainkról és pufogtak a gumischlaugok a hátakon, a fejeken. ... És becsoszogtunk a barakkba ... és lefeküdtünk, öt-öt rabszolga a két-két priccsre ... és egy hangot se szóltunk. Némán hallgattuk egymás sóhajtásait, tüdőnk szorongó zihálását. Hallgattunk, hallgattuk az értelmetlen lármát, amit ekkor még úgy hívtak: szívünk dobbanása. Karácsony este volt Németországban. Flossenburg- ban, valamerre Nürnberg irányában. Karácsony volt. . . Karácsony éjjel... Ezerkilencszáznegyvennégy, december huszonötödiké. És tizenketten, akik túléltük, visszajöttünk! Molnár Károly Régi olasz költők Antonio Camellí (1440—1502) A REGGIO D’EMILIÁBAN LEGGYAKORIBB NEVEKRŐL Nem lelnek több fenyőt a hegyre járók, Velence habján nem ring annyi bárka, nincs a disznónak annyi sörteszála, nem lakja több pap Pistoiát, se Pratót, Chioggia s Comacchio nem lát annyi hálót, Rómának nincs több ódon ritkasága, nem tart több állatot Siena tája, nem ismerünk több kontár verscsinálót, Pugliában annyi légy sohase termett, nincs Fémárában szúnyog annyi rajnyi s Flandriában több szála a szövetnek, Murano nem tud több kelyhet mutatni, kocsmákban annyi kockát sohse vetnek, s Firenze-szerte nincsen annyi kapzsi hazugság írva annyi nincs a kóbor lovagokról korántse. mint Reggiólban a Prospero s Grisante. Marino Ceccolí (XIV. század) URAM, ANNYIRA LEGYŐZTÉL .. . Uram, annyira legyőztél te engem, hogy sebeim élve nem hordhatom már; lelki erőm hasznomra mit se szolgál, s már félig 'kihunyt testemben a szellem. Oly gyilkos döfés járta át a mellem, hogy gondolkodni gyógyulásomon kár; oly irgalmatlanul megostromoltál, hogy nincs érzés, mely el ne halna bennem. Utamat sok-sok éve sírva járom árnyékodban, s most odáig jutottam, hogy ez a seb meghozza a halálom: mert mennykövedtől hasztalan futottam, s bár menekültem volna minden áron, öldöklő nyilad utolért legottan. Ha megkérdeznek, szonett, hogy ki szerzett, feleld nekik, hogy utolszor halála órájában láttad őt, tőle válva. Antonio Pucci (XIV. század) ROSSZUL FIZETETT MUNKÁJÁT PANASZOLJA Nosza írj dalt, írj szonettet barátom, mondják, akiknek képzelete bágyadt, s még azt hiszik, ha megadják a tárgyat, hogy ebben lelem a szórakozásom. De nem látják gyarló próbálkozásom, hogy mint nyomom álmatlanul az ágyat, s hogy szívem rímeket izzadva fárad, míg százszor megfordulok nyoszolyámon. Leírom többször drága pergamenre, mert hibáit javítgatni szeretném, mielőtt mások előtt megjelenne. De legkivált fáj, hogy nincs oly nemes lény, hogy nem találtam még egyetlen egyre, ki szólna: — Írószerre itt ez erszény! S ha fölfrissítfem elmém egy szűk pinttel számlájukra esetleg, azt képzelik, busásan megfizettek! Kálnoky László fordításai 12
