Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Molnár Károly: Németországban karácsony este volt

germán feliratot: „A munka megszabadít!” és „Egy tetű a halálod!”.

Hirtelen felfigyeltünk. Észrevettük, hogy a hatalmas területen mindenfelől jönnek és jönnek a menet- oszlopok. Hangtalanul csoszogott a nagy udvar felé a sok irányból a csíkos ruhás tömeg. Mi ekkor már álltunk a nagy udvar közepén, de még mindig csak jöttek, minden irányból jöttek, egyre jöttek. Százak, sok százak, sok ezrek.

Ezekben a pillanatokban nem éreztük a hideget, elfelejtettük a fegyenoruhát, a barakkot, a priccseket és mindent elfelejtettünk, csak a pillanat rémlátomása uralkodott fölöttünk.

rend! Mi jár engedetlenségért, feleselésért, lopásért, sza- botálásért!

És mi hallgattuk... hallgattuk döbbenten, megrettenve, könnyes szemekkel és egymás kezét szorongatva és imádkozva- És megértettük: már nem vagyunk többé sárga karszalagos munkaszolgálatosok. Nem kell többé a frontok útvonalain érintőaknákat felszednünk. Nem kell megszámlálhatatalan kilométer hosszúságban védőárkokat ásnunk. Nem kell többé elhagyott harcmezőkön a rothadó tetemek megmaradt darabjait összeszednünk és elásnunk. Nem kell többé a részeg, embertelen keretlegények által tönkrevert, agyongyötört sorstársainkat lemosnunk, támogatnunk, vigasztalnunk. Most valami teljesen más következik. Valami, ami szörnyűségesebb minden eddig volt szörnyűségtől. Valami, ami mindennél iszonyatosabb lesz.

A törvények ismertetése hirtelen félbeszakadt. Valami történt! Valamit kiáltottak az ajtóban, amit csak néhány pillanat múlva adtak tovább a barakk belsejébe, az öregeknek és a priccseken fekvőknek.

Éles hangú sípok süvöltései hasogatták a csendet. A bántó zaj az udvarról harsant fel. Bevágódtak az aj- tószámyak, häftlingek dugták be a fejüket és eltorzult, ijesztő hangon ordítottak valamit befelé. A barakk ká- pói és häftlingjei is azonnal üvöltözni és sípolni kezdtek. Felvertek bennünket a priccsekről, és ütések kíséretében tereltek kifelé. Az ajtókban egymáshoz prése- lődtünk, de nem lehetett megállni, mert löktek, nyomtak bennünket az udvar felé, az épület előtti sorakozóhelyre, az „Appelpl'atzra”.

Olyan gyorsan történt minden, hogy csak pillanatoknak éreztük a perceket és máris kinn álltunk a barakk előtti téren. Mi. az előbb még a „törvényeket” figyelő, nyolcszáz új fegyenc és a hozzánk tartozó régiek. Lázas siettetéssel igyekeztek minél hamarább sorakoztatni bennünket a szokatlan ötös sorok rendjébe. Közben sűrűn pufogtatták a hátunkon és a fejünkön a gumiesőd arabokat.

Átjárt bennünket a fagyos levegő- Éreztük, hogy ebben a ruházatban nem maradhatunk sokáig egészségesek. A téren síri csend volt. Szavak nélkül is megértettük mindannyian, hogy rövidesen valami újabb rémes esemény történik velünk.

Jobbra át! — vezényeltek és az ötös soroknak meg kellett indulniuk. A nagy udvar irányába haladtunk, arra a helyre, ahonnan ma délután, ruháinkat hátrahagyva, mindenünket elvéve, a fürdőbe hajtottak minket. A sorok előtt és közelünkben sehol sem láttunk SS- őröket. Azok, akik körülvettek bennünket, valamennyien kápók, az öreg häftlingek voltak, ök irányították, vezették oszlopainkat a kísértettáborban, a nagy udvar, a fő gyülekezőhely félé.

A hegytető domborzatához mérten, a sok barakk is különböző magasságokban épült. Éles reflektorfények világítottak a háromsoros drótkerítésekre. Az emeletes őrtornyok homályban voltak, de látni lehetett a géppuskák csöveit, s a mögöttük állók körvonalát. Kézi reflektoraikat gyakran felvillantották és észrevettük, hogy a géppuskák csövei pontosan követik haladásunk irányát. Mindnyájunkat remegés és félelem fogott el. Éreztük, hogy a halál közvetlen közelében járunk, megyünk. Remegtem és barátaim is remegtek a szörnyű izgalomtól. Lihegve nyeltük a fagyos levegőt és forgattuk a fejünket, lestük, melyik irányból dördül el az első géppuskasorozat.

És mentünk, mentünk tovább. Atcsoszogtunk ismét a kapuk alatt. Most már mindannyian értettük a két

Az udvar közepén, az odairányított reflektorok fényében egy magasra törő oszlop állt. Előtte olyanszerű építmény, mint egy futballfcapu. Ezt az oszlopot közelítették meg minden irányból a tábor fegyencei. Csíkos ruhások létrát cipeltek az építményhez. Nekitá- masztották, felmásztak rá. Köteleket helyeztek el a kapu keresztgerendájára. Nagy gyakorlatuk volt ebben, mert szinte pillanatok alatt végezték. Lemásztak a földre és elvitték a létrákat.

Nagyon, nagyon féltem. Teljes erővel kapaszkodtam Kárász Endre karjába és éreztem, hogy ő is remeg.

Ismét a sípok éles sivítása hallatszott és vigyázzt vezényeltek.

...És ekkor megláttuk! Az udvar melletti barakkból géppisztolyos SS-őrök csíkos ruhás emberéket tereltek kifelé. Embereket? Hat csíkos nadrágos, meztelen felsőtestű, hátrakötözött kezű sorstársat. Lehajtott fejjel, némán közelítettek a csüngő kötelekkel felszerelt „futiballküpu” felé. Mindegyikük hipnotizált, megbabonázott álomban járónak látszott. És közben harsogtak a sípok, vezényszavakat üvöltöttek: ..Stillstand! — Mützen ab!” és vigyázzba merevedtünk és lekaptuk sapkáinkat kopaszra nyírt fejünkről, miközben hosszú padot helyeztek el a kötelek alatt. A hat szerencsétlen, nyomorult fegyenc sorjában fellépett rá, láthatóan minden ellenkezés nélkül. A létrákat ismét a gerendához támasztották, felsiették a fokokon, a köteleket a hat nyomorult nyakára helyezték, eligazították, majd a földre lépve, gyorsan elsiettek a létrákkal. A hat. kivégzésre parancsolt „ember” csendesen és mozdulatlanul állt a hosszú pádon meztelen felsőtesttel, hátrakötött kezekkel, nyakukon a még laza kötelékkel.

Keményén pattogó, nyers hang hallatszott. Valamiféle parancsot hirdettek ki, felsorolva a halálra ítéltek bűneit. Egyetlen szavát sem értettük. Később elmondták a németül tudók, hogy „szabotálták a munkát”, mely megszabadít; és az esti órákban az élelmiszerraktár irányába mentek, mely szigorúan tilos és emiatt az SS-őr „kénytelen volt tüzelni rájuk”, de nem lőtték agyon őket, mert a kápók azonnal lefogták a „bűnös szándékú” häftlingeket!

E cselekményükért kirótt ítéletet kellett most a tábor lakóinak levett sapkával, mozdulatlan vigyázz állásban végignézni, hogy mindannyian „kemény tanulságot” merítsenek abból, hogyan járnak azok, akik megszegik a TÖRVÉNYEKET! a TÖR-VÉ-NYE-KET!

Mi, nyomorult, kiszolgált volt munkaszolgálatosok, már oly sok vért, borzalmakat, halált láttunk és éltünk át. Olykor hallottunk különböző rémtörténeteket a németországi tömeges emberirtásról, de azt soha nem sejtettük, hogy valaha is a saját szemünkkel, a szörnyű helyszínen győződtünk meg, hogy a rémhírek igazak voltak.

Mi vár majd ránk, ha már az első estén ezt kell átélnünk?

11