Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Molnár Károly: Németországban karácsony este volt

zépen, a bárdolatlan öreg asztalon feldíszített fenyő- fácska állt. Karácsony volt a lágerben is. Éles hangú sípszó hallatszott. Egy csoport utat nyi­tott a tereim közepe felé haladó blockältester részére „Dolmats! Dolmats!” — óbégatta egy éles hang és Ker­tész doktor azonnal jelentkezett. Odaállt a parancsno­kot körülvevő gumischlaugosok közé, akik „Rue! Rue! Rue!” kiáltásokkal igyekeztek csendet teremteni. És ek­kor — Kertész doktor fordításával — megkezdődött a „TÖRVÉNYEK” belénksulykolásának első mozzanata. A parancsot azonnal végre kellett hajtani: két-két egy­más mellé helyezett prices minden emeletére öt-öt sze­mélynek kellett szorosan egymás mellé keresztben fe­küdni. „Ez lesz az alvás rendje!” fordította Kertész dok­tor. De hát ez képtelenség, lehetetlenség, ez aljasság! — tiltakoztunk. Hiába. Néhány perc alatt mindnyájunkat rákényszerítettefc, hogy ebben a fekvőhelyzetben hall­gassuk a „TÖRVÉNYEK” ismertetését. „Képtelenség” •— morogtuk — és még csak nem is sejtettük, hány ilyen és ennél sokkal nehezebben elképzelhető „lehetetlensé­get” fogunk még végrehajtani. Pedig . . . ekkor még csak az első „TÖRVÉNY” ismertetése hangzott el. Végignéz­tem a mellettem összepréselten fekvő társaimon. Ret­tenetes volt látni kétségbeesett arcukat. Mi két és fél éven keresztül, sokszor állatnak sem szánt, borzalmas körülmények között, sárban és koszban, rekkenő nyári hőségben, és negyven fokos, könyörtelen fagyban, zu­hanó bombák, váratlanul felrobbanó aknák és megszám­lálhatatlan verés, ütlegelés között maradtunk életben. Átvészeltük a kiütéses tífuszt és túléltük dr. Toronyi Károly magyar királyi főhadnagy urat, a lakkcsizmás, lovaglóbotos tömeggyilkost is. de most tudtuk, meg- éreztük, hogy elérkeztünk az utolsó, a legutolsó állomá­sunkhoz. Sejtettük, hogy mi következik. Komoran és mind döbbentebben hallgattuk az értelmetlenül hadaró fegyencparancsnokot, és a mondatait fordító dr. Ker­tészt. A blockältester hadart valamit, aztán sípolt, hadart, sípolt, mondta karattyoló német nyelven a „Törvénye­ket, a Tilalmakat, a Következményeket, a Megtorláso­kat, melyek hallatán a félelemtől összeszorult a szí­vünk: „Ordnung! — Tilalom! — Ordnung — Tilalom!”, melyek bármelyikének megszegéséért a következmény: Halálbüntetés!!! Halál! Halál! Halál! ... És rá kellett döbbennünk, hogy nem valami rossz álmot, hanem a leg- iszonytatosabb Valóságot éljük most át. Végigfutott a sze­mem a régi fegyenceken, a „häftlingeken”. Az arcuk sápadt, fehér, színtelen, sovány és valahogyan puffadt is volt. Tekintetük elfásult. Bambának vagy gyilkosán gonosznak tűntek. A tábor legrégebbi rabjai a „kápák” voltak. A rej­télyes betűket a „Kamerad-Polizei” szavak rövidítették. Felsőbbrendűségüket már ruháik is mutatták. Zakóikat valamilyen szabó a testükhöz alakította. Nadrágjaikat élesre vasalták. Többek haján feltűnően látszott, hogy huliámosították. Félelmetesek voltak, mégis nevetsége­seknek tűntek. Elmegyógyintézet lakóinak látszottak. A häftlingek kabátjainak felső zsebe fölött há­rom centi széles vászoncsík húzódott. Nyomtatott szá­mok voltak rajtuk, mellettük különböző színű, három­szög alakú jelzések mutatták a „hovatartozást”. Piros: politikai, zöld: bűnöző, lila: homoszexuális, fekete: sza- botáns. Vajon a németek kiket minősítettek szabotán- soknak 1944 végén? A számok előtt elhelyezett nagy betű a nemzetiségeket jelezte. így rövidesen megálla­píthattuk, hogy sorstársaink között a németeken kívül oroszok, lengyelek, belgák, olaszok, hollandok, görögök, franciák, angolok találhatók és mi, magyarok, akiknek a jelzése egy ,,U” betű volt. Rövid idő kellett az összeismerfcedéshez. A fronto­kon elsajátított néhány tucat orosz, lengyel, német mon­datot mutogatással kevertük és hozzáfűztük anyanyel­vűnket is. így társalogtunk. Nem tudom, ki látta meg először, de amikor ész­revettük, mindnyájan szinte megkövültünk a meglepe­téstől : akiknek hajuk volt, azoknak egy nyírógépnyi csí­kot kivágtak a homlokuk közepétől a tarkójukig. Ször­nyű volt látni. Miért tették ezt? Hogy ne tudjanak megszökni? Hát ebben a pokolban lehet akárcsak gon­dolni is a szökésre? Várnai doktor szerint ez csupán a lelki összezúzás fokozását szolgálta, azt akarják ve­le éreztetni, hogy ezek az „élőlényék” már nem tar­toznak az emberek, a még embereknek minősíthetők közé. Az egyszerű szavakkal, kézzel és arcjátékkal foly­tatott beszélgetések során hangoztatták, hogy szerintük mi már „irigylésre méltó személyek vagyunk”, ugyan­is már abban az időben érkeztünk, amikor az SS-őrség megszüntette azt a mindennapos gyakorlatát, „szóra­kozását”, hogy az udvarra kihajtott foglyok közé lőt­tek minden ok nélkül, és viszonylag egészségesnek lát­szó embereket behajtották a gázkamrába. Néhány hónappal ezelőtt — mondották — egy-egy leejtett cseréptányér miatt akasztás volt a büntetés, mert a koncentrációs tábor TÖRVÉNYEI értelmében az sza­botázscselekménynek minősült. Az udvaron végighaladok számára mindennapos látvány volt a szélben lengő, fel­akasztott häftling, aki „szabotált”, mert: földre ejtett egy cseréptányért! „Nektek igen nagy szerencsétek van!” — mond­ták. Három-négy hónap óta „békében hagyják” a häft- lingeket. Az utolsó tömegafcasztás óta már több mint egy hónap telt el. Biztosan tudják, hogy rövidesen véget ér a világháború. Legyőzik a németeket! így, akiben van még valami életerő, bizakodik, hogy élve kiszaba­dul ebből a pokolból. Megértettük irigykedésük okát: mi még erősek vagyunk, egészségesek, még csak most kezdjük meg az utat a nem is lassú, teljesen biztos el­fogyás és végelgyengülés felé, ezért jóval több az esé­lyünk. mint nekik arra, hogy élve kitarthassunk és ki­bírjuk a még hátra levő súlyos és könyörtelenül ne­héz megpróMltatásokat. A häftlingek szorosan körülvettek minket és lá­zas kíváncsisággal, türelmetlenül kérdezgették: Hol van a front? Gyorsan nyomulnak előre a szövetségesek? Na­gyok a németek veszteségei? Mi hogyan látjuk, meddig tarthat még a háború? Válaszainkon lelkesedtek, vitat­koztak, felélénkültek, de mégis borúlátók voltak. Nem fogadták el azokat az állításokat, melyek két hónap­ban jelölték meg a háború végét, a nácik teljes össze­omlását. Elmondották, hogy ugyanezt állította az a cso­port is, mely két hónappal ezelőtt érkezett ide a kon­centrációs táborba. Kételkedtek szavainkban, mégis iz­gatottan, szünet nélkül faggatták azokat, akik csak né­hány szót is képesek voltak váltani velük. ... Közben percenként szólt a síp és egyet-egyet puffant a gumischlaug, mert a blockältester megállás nélkül fordíttatta dr. Kertésszel a törvényeket: mit kell tenni légiriadó alkalmával, hogyan kell előírás szerint sorakozni, ételosztáskor hogyan kell a kondér mellé áll­ni, mik a tisztálkodás követelményei, hogyan kell tisz­teletet adni az SS-őröknek, a blockältestemek, a kápók- nak, a régi fegyenceknek. Hogyan kell viselkednünk, ha az SS-őrség tüzelni kezd ránk! Milyen az ágyrend, a lefekvésrend, a felkelésrend, a munkarend, a pihenés­10

Next

/
Oldalképek
Tartalom