Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Molnár Károly: Németországban karácsony este volt

gás után egy szokatlan niagy méretű fabarakkba tereltek minket, ahol pillanatokon belül egy sereg csíkos ruhás, K. L. betűs, németül, lengyelül, oroszul, franciául hadaró, sárga arcú ember vett körül minket. A kezükben félméteres hosszúságú gumitömlődarabok voltak, hangos ordítozássál nekünk rontottak, s ütöttek-ver- tek, akit csak értek. A hátizsákjainkat akarták, hogy a földre dobjuk. Ez nem ment könnyen, mert nem hagytuk magunkat ütlegelni és mi egyelőre nagyobb fizikai erővel rendelkeztünk, mint a K. L. betűsök.

De hiába volt minden ellenkezésünk, mi nem győzhettünk. Egy másik terembe zavartak át mindnyájunkat, ahol tovább folytatódott az ütlegelések sorozata azért, hogy meztelenre vetkőzzön mindenki. Sokáig tartott, végezetül mind a nyolcszázan ott álltunk teljesen ruhátlanul.

És most már gyorsan következett a még megdöbbentőbb folytatás: a teljesen meztelen embereket kezdték kihajtani az udvarra. De mi még mindig próbálkoztunk, meg akartuk menteni iratainkat és fényképeinket. Én is ezeket szorongattam a kezemben, miközben meztelen testiemen sűrűn csattogott a csípős gumitömlő. Az udvarra nyíló ajtóban, amikor elosukló hangon kiabáltam és mutogattam: „dokument! dokument!”, két hatalmasat csaptak a fejsemre és le kellett dobnom a földre ezt a néhány papírdarabot, mely még igazolhatta volna, hogy van vezeték- és keresztnevem, életkorom, foglalkozásom, anyanyelvem, magyar állam- polgárságom ...

A nyolcszáz főnyi meztelen csapatnak fel kellett sorakozni az udvaron a december végi hidegben, de ez csak percekig tartott, amíg egy csoport levette és levetette ujjainkról a még meglevő karikagyűrűket. Ki kellett tátanunk a szánkat és belenéztek, nem rejtettünk-e el benne valamit, majd pillanatok múlva már vágtaléptekkel hajtottak egy pincelejárat felé bennünket. Futás közben is észrevettük, hogy a barakkok ablakai mögül aszalódott arcú, csíkos ruhás szerencsétlenek százai bámulnak, figyelnek minket.

Leügettünk a pincelépcsőkön és nagyméretű csarnok bejáratához érkeztünk. Itt egész csapatnyi csíkos ruhás fegyenc várt ránk. mindegyik kezében egy-egy hajnyíró gép. Szinte pillanatok alatt lenyírták minden hajzatunkat, szőrzetünket. Ekkor már nem is tiltakoztunk, minden testi és lelki erőnk, ellenállóképességünk elhagyott bennünket.

És egyszerre már ott álltunk a hatalmas fürdőcsarnokban, olyan összezsúfoltan, hogy a kezünket is alig tudtuk az oldalunk mellett megmozdítani. Kétségbeesett felkiáltások hallatszottak minden irányból: „elgázosí- tanak bennünket!” ... És egyszerre csak meghallottam a vallásosok furcsán rekedt, jajgató, síró énekét, a halotti imát. Kárász Endre a karomba kapaszkodott, szinte belém mart, annyira szorított. „Most kapaszkodj meg: ha ember akarsz maradni!” mondotta ki a régi jelszavunkat, amivel a bajokban vigasztaltuk egymást.

Még maradt annyi időm, hogy felemeljem a fejemet és a szeme közé nézzek. Arca tele volt könnyel. És ekkor én is reszketni kezdtem. Nem sejtettük, hogy ennyi kín és gyötrelem elviselése, ennyi szörnyű élmény után, ennyi meggyalázás után, amit 1942 májusa óta megéltünk, miután annyi mindenen keresztülvergődtünk, ilyen nyomorult barmok módjára kell elpusztulnunk, tömegesen irtanak ki bennünket, akár a férgeket.

De egyszerre csak a fejünk fölött levő zuhanyokéból víz csurgóit ránk. Olyan volt, mintha esőben álltunk volna. Néhány perc múlva véget ért „fürdetésünk”. Elzárták a vizet és hagytak bennünket megszáradni. Lassanként enyhülni kezdett a szorongató zsúfoltság. Láttuk, hogy a kijárathoz közel levőket kifelé terelik. A fürdő előtti teremben ruhahegyek tornyo- sodtak. Mikor odaértünk, egy elnyűtt vászoninget és egy rövid alsónadrágot nyomtak a kezünkbe. Továbbhaladásunk közben magunkra húztuk a két darabot, és mire rajtunk volt, már oda is értünk ahhoz a dombhoz, mely K. L. betűs, ócska nadrágokból és kabátokból emelkedett. A harmadik helyen vastag talpú fapapucsot nyomtak a kezünkbe és mellé egy pár vászonkapcát adtak. Beledugtuk lábujjainkat a papucs pántja alá és ezzel már el is kezdtük a járni tanulást, mert egyelőre a papucsok öt-haitlépésenként lecsúsztak a lábainkról. Botorkáltunk, csoszogtunk felfelé a lépcsőkön. Az irányon nem kellett gondolkodni. Olyan szorosan mentünk egymás nyomában, mintha egy masszába préselődtünk volna. Azután ismét kijutottunk a hatalmas udvarra és hirtelen átjárt bennünket a fagyos, hideg, december végi hegyi levegő.

A főkaputól távolodó irányba tereltek minket, és így jutottunk egy újabb vasrácsos, szeges drótos kapuhoz. Szilágyi Dénes azonnal lefordította a két gót betűs feliratot: „Hadifogoly-munbaláger”. Ezt nem volt nehéz ezek után megérteni, de a másik felirat az borzalmas és egyelőre rejtélyes volt: „Egy tetű a halálod!”. Azt hittük, hogy a félelemsorozatokon már túljutottunk, hiszen nem mérges gázt, hanem fürdővizet árasztottak ránk. Egyelőre életben maradtunk és ez már néhányunk- ban reményt keltett, de ez a két felirat, különösen a második, félelmet ébresztett. Mégis hadifoglyok leszünk? És mit hozhat részünkre? Életben tudunk maradni? Életben hagynak maradni?

Egyszerre megtorpantunk, mert az előttünk levőket megállították. Igen nagy méretű, hosszú, zöldre festett, földszintes fabarakk előtt kellett ötös sorokba állni. A barakk száma 20-as volt. Két duplaszárnyú ajtaját kitárták és német, orosz, lengyel, francia nyelveken kiáltozva tereltek befelé, befelé a terembe. Az ajtóban állók cserép tálakat adtak a kezünkbe- Beljebb nagy alumíniumfazekakból, merőkamalas csíkos ruhások egy-egy adag „ételt” löttyintettek a tálakba. Zöldesszürke „főzelékleves” volt. Igen gyorsan ment az osztás. Hamarosan elnyelt bennünket a barakk egyetlen terme és becsukták az ajtókat is. Álltunk, álltunk, kezünkben tartva a cseréptálakat és bámultuk ismeretlen tartalmát.

Az „őslakók” körülállták bennünket. „Essen! Essen!” — hajtogatták többen is és két kézzel mutatták, hogy emeljük szánkhoz a tálat és úgy igyuk az „ételt”.

Nem tudtam rászánni magam, hogy megkóstoljam. Valamelyikük sóvárgó szemekkel bámulva karattyolt valamit és közben mutatta az evésre biztató mozdulatot a kezeivel. Kertész doktor tolmácsolt: „egyél, egyél, mert ha nem eszel, nagyon hamar legyengülsz és nem bírod ki a háború végéig, ami már nagyon közel van!”.

Harminc-negyven méter hosszú lehetett a barakk. Sűrűn telezsúfolták fapriccsekkel, melyek egymás fölött három fekhelyet képeztek. A terem közepére néhány asztalt és padot helyeztek el. A két bejárati ajtó mellett a sarokrészeket félig elkerítették. Ott aludtak az „őslakók”, a régi „häftlingek”, ez volt a nevük azoknak a rabszolgáknak, akiket hosszú évek óta tartottak a koncentrációs táborok fogságában, ahonnan ez ideig nem volt senkinek szabadulása. A karszalaggal és jelvény - nyel ellátott barakkparancsnokot „blockältestemek” kellett szólítani, és ha valakinek dolga akadt vele, annak vigyázzban kellett megállni előtte. Azt mondták, hogy ő a barakk legrégebbi fegyence.

A barakk falait fenyőgallyakkal aggatták tele. Kö9