Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Benda Kálmán: A helytörténetkutatás új útjai I.
raszti lakosság mindenkori helyzetére vonatkozó adatok csak járulékos, lexikonszerű felsorolásban egészítik ki a birtokos nemescsaládok vagyoni viszonyainak történetét. 1923-ban jelent meg, ugyancsak a „Századok” hasábjain Mályusz Elemér tanulmánya: „A helytörténeti kutatás feladatai”. Mályusz élesen szembefordul Tagányi javaslatával: a helytörténeti feldolgozás középpontjába — mondja — az illető falu, város vagy megye lakossága, annak története kell, hogy kerüljön; nem lexikonszerű adatfelsorolásban, hanem a fejlődést bemutató összképben, módszertanilag a gazdaság- és társadalomtörténeti szempontok előnyben részesítésével. A cél — mondja —, a mindenkori „anyagi álapot” megrajzolása. Ilyen kérdések megtárgyalását tartja szükségesnek: a lakosság eredete, bevándorlása, számának változása (itt már ajánlja az anyakönyvek használatát), az elvándorlás, majd a táj földrajzi arca, felszíni tagozódása, a jobbágytelkek és a zsellérföldek nagysága, a gazdálkodás, a földművelés módja a nagybirtokokon és a kisbirtokokon. Mályusz elsőnek fogalmazta meg a magyar helytörténetírás modern gazdasági szempontjait. Ugyanakikor u parasztság életének feltárását nem tartotta fontosnax. „Mivel jobbágyságunk nem játszott aktív szerepet a magyar nemzet fejlődésében, hiszen leszármazottja, a mai földmívesosztály még a kiegyezés utáni liberális korszakban is annyira élettelen, mozdulatlan volt, hogy a parlamentben egy-két képviselője akadt csak legföljebb, — alaptalan anticipáció volna feltennünk, hogy múltjának megismerése, ami a magyar történeti materialisták egyik legnagyobb tévedése, átformálhatná a történelmünkről eddig kialakult felfogásunkat”. A parasztság életének alakulása tehát nem érdekes, mert nem szolgálja az országos politika megismerését. Annál fontosabb — olvassuk — a nagyszámú köznemesség vizsgálata, amely réteg „évszázadokon keresztül egyedül volt abban a helyzetben, hogy valamit tehessen is az ország sorsának alakításában.” Ezért tartja szükségesnek nem is a falu, hanem a politikai egység, a vármegye életének kutatását és megismerését. A vármegyék, a köznemesség történetére vonatkozóan az ilyen kérdések megvizsgálását ajánlja elsősorban: „Hogyan erősödik meg Mária Terézia korában az ősi alkotmány betű szerinti imádata? Hogyan veszíti el eddigi rugalmasságát? Miként alakul ki, vagy talán fejlődik vissza a köznemességben a haladás iránti érzés?” Fontosnak tartja a nemesség életének anyagi vonatkozásait megvizsgálni azért is, mert „a szellemi élet az eszmék elterjedésének útja anyagi érdekeltségtől éppen nem volt független”. A gazdálkodás megismerése sem a földet maga művelő parasztság szempontjából érdekes, hanem a földet birtokló nemességéből: a gazdasági hatás feltárása segíti a politikai magatartás jobb megértését. Ugyanakkor ez az új helytörténetírás közönséget nevel majd, közgondolkozást formál, s „a maradiság és szalmatűz két véglete közötti józan konzervativizmust ébreszt föl az olvasóban.” Ez a különböző időkből való három tervezet világosan mutatja, hogy a helytörténetírás szempontjai — ahogy az egész történetírásé — koronként változtak. Nyilvánvaló — és ezért nem is kell részletesebben (kifejtenem —, hogy napjainkra mindhárom tervezet elavult, ma egészen mást várunk a helytörténetírástól. Amit a régebbi történeti kutatás elmellőzhetőnek tartott, ma elsősorban fontos számunkra: a parasztság, a történelem látható felszíne alatt élt nép élete. A történetírás hosszú időn keresztül csak a politikai és katonai események, a mindenkori uralkodó osztály tevékenysége iránt érdeklődött, a történeti élet felszínén végbement gyorsan változó eseményeket vizsgálta. Azt hitte, ezzel a változások lényegét ragadta meg. Pedig a fejlődés nem a politikai felszínen, az uralkodó osztály vékony szaktorában dőlt el, hanem a történeti élet felszíne alatt, a társadalom mélyében. Ellentétben a politikai felszínnel, itt a gazdasági, társadalmi változások igen lassúak, nemegyszer évszázadokban mérhetők. A „történelem nélküli” nép keserves és verejtékes munkája vitte előre az emberiség sorsát (erre persze hatott a felszíni réteg változása is), s ennek a lassú mozgású, látványos változásokat nélkülöző életnek a megismerése a mai történeti kutatás egyik legfőbb célja. A marxizmus azt vallja, hogy a történelem hordozói a nép- tömegek —, sajátságos módon mégis a marxista történetírás is sokáig elhanyagolta a nép történetének kutatását. A mind örvendetesebben meginduló helytörténeti kutatások akkor teljesítik feladatukat, ha ezt a rejtett, történelmi felszín alatti életet felderítik. Nehogy félreértés essék, a helytörténetírásnak a tudományos feladata mellett van egy másik, nevelői hivatása is. Könnyebb a fejlődést, az élet sokarcúságát, a dolgok összefüggéseit s ezzel a történelmi törvényszerűségeket a jól ismert szülőföld múltján át bemutatni és megértetni, mint messzi tájak, országok ismeretlen embereinek sorsán keresztül. A szűkebb közösség, a közvetlen ősök küzdelmes múltjának feltárása, a múltból a mába vezető út megismerése növeli az összetartozás érzését és öntudatra nevel. Az ősök múltjának megismerésében és megbecsülésében, a szocialista öntudat alakításának fontos feladatában nagy hivatása van a helytörténetnek. Mi azonban most csak a tudományos feladatokról beszélünk. A helytörténetírásnak ugyanis kifejezetten tudományos feladata is van az országos és egyetemes történet- írás szempontjából. A történetírás általában, de nálunk különösen, ma még illusztratív. Illusztratív, amennyiben állításait kiragadott példákkal, illusztrációkkal igazolja. Azt mondja pl., hogy valamely időszakban a jobbágy helyzete romlott. Például x megyében ez történt, y faluban ezt látjuk. Van, aki megelégszik két vagy három példával, a lelkiismeretesebb többet hoz, talán tízig is elmegy. De az ország nem tíz faluból, mégcsak nem is tíz megyéből állt, és könnyen lehet, hogy a kiragadott példák nem az általánosan jellemzőt tükrözik, így a belőlük levont következtetés is hamis. Az országos történetírás megállapításai akkor válnak megtámadhatatlanná, általános érvényűvé, ha a lehető teljes anyagra épülnek. Előbb ismernünk kell a falvakban és a városokban a kisebb és nagyobb történelmi tájakban végbement fejlődések jellegzetességeit, csak azután tudjuk megmondani, mi volt az általános és mi a kivételes, mi jellemző országosan és mi csak regionálisan. Ezt a részletekbe menő helyi, illetve, táji kutatást viszont csak a helytörténetírás végezheti el, míg az országos történetírásra az összehasonlítás és az összegezés feladata vár. Csak ha az ország egész területén, lehetőleg a teljes anyag ismeretében felmértük valamely jelenséggel kapcsolatban a helyzetet, akkor mondhatjuk meg, mi volt az országosan jellemző és az egyes országrészek fejlődése miben tér el egymástól. Ehhez a felismeréshez viszont csak a helytörténeti kutatásokon keresztül lehet eljutni. A falvak és a városok, majd a történelmi tájak múltjára kell elvégeznünk az alapkutatásokat és ha ezeknek a kutatásoknak az eredményeit összegezem, akikor tudok majd megbízható országos képet felvázolni. Azt hiszem, nem túloznak azok, akik úgy vélik, hogy történetírásunk akkor szabadulhat meg a mai illusztratív jellegétől, ha az ország minden 58
