Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Benda Kálmán: A helytörténetkutatás új útjai I.
tájára vonatkozóan részletes, mélyreható helytörténeti kutatások állnak majd rendelkezésére. Ezeknek a kutatásoknak az előterében azonban az ember kell, hogy álljon. Persze elsősorban nem a birtokosok és a nemesurak, hanem a falvak és a mezővárosok parasztsága, a városok polgársága, majd az ipari forradalom után a munkásság is. A politikatörténeti látást gazdasági és társadalmi szempontoknak kell felváltania, az uralkodó osztály tettei helyett a termelő nép életéről keli szólni. Az a jó helytörténet, amelyben minden más csak akkor kerül említésre, ha alakította ezt az életet és csak olyan mértékig, ameddig hatása kimutatható. A helytörténészt ne a történelmi felszínen vívott csaták, háborúk, országos pártküzdelmek érdekeljék, hanem az, hogy miközben az uralkodó osztályok háborúkat vívtak egymással, hogyan élt és hogyan dolgozott a nép. Mik voltak termelőeszközei és mit, milyen munkamódszerrel termelt, miből és hogyan élt, milyen társadalmi közösséget fejlesztett ki, hogyan teltek hétköznapjai és ünnepei, milyen elemekből tevődött össze hitvilága és műveltsége? Mindez persze olyan feladat, amely a hagyományos értelemben vett történetírás kereteit és a történészkutató lehetőségeit meghaladja. A történész nem lehet egyszerre szakember az élet minden vonatkozásában. Nem lehet egyaránt otthon a technikai és az ipari problémákban, a mezőgazdaság vagy a bányászat szakkérdéseiben, a nyelvészet és a szokások világában, az egészségügy, a táplálkozás és az öltözködés területén. A teljes történeti kép megrajzolásához a legkülönbözőbb tudományok részvétele szükséges, a speciális kutatások széles skálájában. A történettudomány — több vonatkozásban maga is egyike a kutatásban részt vevő szaktudományoknak — mai napig a legilletékesebb az egyes részterületek eredményeinek összegezésére, a földrajz, a régészet, a néprajz, a nyelvtudomány, a művészettörténet, az embertan, a szociológia, a technikatörténet, az orvostudomány — és még hosszasan sorolhatnám a kutatási ágakat — megállapításainak egy képben való ábrázolására. A részeredmények súlypontozása, az életben elfoglalt helyének értékelése, egymásra hatásának megállapítása, a mozaikok egységbe illesztése, a fejlődés fő vonalának meghúzása és a törvényszerűségek leszűrése a történész feladata. Nézzünk most már néhány olyan kérdést, amelyre a történetírás mindeddig csak teljesen általános, vagy semmilyen választ nem tudott adni, s amelyeknek megválaszolását a helytörténeti kutatásoktól várjuk. Elsőnek a mindenkori földrajzi környezet felderítését és rekonstruálását említem. Valamikor — ijesztő példa gyanánt emlegetjük ma már csak — a történelmet úgy írták, hogy egyáltalán nem vették figyelembe a földrajzi környezetet, annak alakulását, változását. Talán föltételezték, hogy a ma ismert felszíni kép ezelőtt ötszáz vagy ezer évvel is ugyanaz volt, talán az egész kérdést nem vélték lényegesnek, ahogy a politikai események vonatkozásában valóban nem elsődlegesen döntő. Tudjuk, hogy az ember munkája következtében egy-egy táj arca, jellege a történelmi korokon belül is megváltozhat és többnyire meg is változott. Hazai viszonylatban hadd utaljak elsősorban a vízrajzi változásokra. A Nagyalföld ma ismert geográfiai arca csak a XIX. századi nagy le- csapolások után alakult ki, s nagyot botlik az, aki a mai környezetben képzeli el a korábbi életet. Más volt a természet* környezet, ennek következtében más volt a gazdálkodás jellege, az élet rendje, de még a táplálkozás is. Nem közelíthetem meg az Árpád-kori vagy a török ho- doltságbeli falu életét, ha nem veszem figyelembe, hogy ahol ima szemtermelés a fő foglalkozás, valamikor a víz szabta meg az életet, s a ma fátlan rónákon nádasok és mocsári erdők váltakoztak. Nemcsak a Sárrét és a Sárköz, de az egész Tisza—Duna mente nádasos, lápos, vadvizektől szabdalt terület volt. Közben árvíz járta a réteket. Az életforma megoszlott a földművelés és a halászat között, s ez (volt a hazája a szilaj pásztoroknak és a rideg jószágnak; ugyanakkor ezek a nádasok védték meg a lakosságot a török és tatár portyázók ellen. De más példát is említhetünk, így a Balaton vízállásának változásait. Bizonyára láttak már olyan régi térképet, amelyen Tihany szigetnek van ábrázolva. Nahát! — mondhatnánk —, aki egyszer látta, tudja, hogy Tihany félsziget. Íme a bizonyíték, hogy nem is járt erre a térképész, hallomásból, fejből rajzolta, úgy, ahogy elképzelte; nincs is forrásértéke. A legújabb kutatások azonban megállapították, hogy a Balaton vízszintje, még a XVIII. században is, 2—3 m-rel magasabb volt, mint ma és így Tihany valóban sziget volt. Ilyen körülmények közt azonban a tó egész környéke más arcot mutatott, s egyszerre érthetővé válik, hogy a falvak miért települtek a mai vízparttól távolabb, a dombosabb fészekre. De nemcsak a földrajzi környezet, a klíma is változik. Az évezredes változások mellett van az éghajlati változásoknak egy évszázadokban mérhető ingadozása is, sőt, ezen belül 30—50 éves ciklusok követik egymást. Az egyik ciklus melegebb, a másik hidegebb, száraz és csapadékos évtizedek váltakoznak. Ez már közvetlenül kihat a termelésre, sőt a mindennapi életre is. A sorozatos rossz termés éhínséget vont maga után, az emberek legyöngültek, a járványos betegségek nagyobb pusztítást végezhettek, mindez pedig visszahatott magára a termelésre is, s nemcsak gazdasági, hanem társadalmi következményeket vont maga után. Ezeknek a ciklusoknak a rekonstruálásában rendkívül fontosak a helyi följegyzések, a helyi adatokból levonható, nemegyszer közvetett tanulságok. A történeti kutatás fiatal, de igen lényeges ága: a demográfia, amely a népesség számának alakulását vizsgálja, a népmozgalmak felderítésével és leírásával foglalkozik. Bármilyen furcsán hangzik, nem tudjuk még hozzávetőleges pontossággal sem, hogy a különböző korokban mennyi volt Magyarország lakossága. Mai napig vitatkoznak azon, hogy vajon a XVII. század végén, a török hódoltság alól felszabadult országban hány ember élt, s a becslések 2 millió és 4,5 millió közt ingadoznak. Pedig laz, hogy mennyi volt a lakosság száma, sem gazdasági, sem termelési vagy társadalmi, sőt kulturális szempontból sem mindegy. Nem mindegy, hogy a Rákó- czi-szabadságharc 2 vagy 4,5 millió emberre támaszkodhatott, nem mindegy, hogy a kuruc hadsereg mekkora erőtartalékkal rendelkezett, s hányán álltak a termelő- munkában, kétszer annyian, vagy feleannyian. De ha a XVII—XVIII. században ilyen bizonytalanok vagyunk, mit mondjunk a korábbi korokról? Adataink nincsenek, csupán becslésekre vagyunk utalva, s ezek a különböző becslések igen nagy eltéréseket mutatnak. Hogy mást ne említsünk: van, aki a honfoglaló magyarok számát kétszázezerre teszi, van, aki ennek felére, de akad olyan is, aki ötszörösére. Az első megbízható népösszeírás II. József uralkodása alatt történt. 1787-ben. Ekkor a történelmi Magyarország területén kerek számban tízmillió ember élt. Ismerve a korabeli Európa népesedési mutatóit, ebből a számból visszakövetkeztethetünk. Ha Magyarország népessége 1710-ben 2 millió, ez nem is egy évszázad alatt nem növekedhet tízmillióra, még akkor sem, ha tudjuk, hogy közben mintegy egymillió embert kívülről betelepítettek az országba. Nem növekedhet, mert az igen nagy cse59