Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - MÚLTUNK JELENE - Grezsa Ferenc: "Óraadók királysága"
Itt még csak az áhított béke fehér követeit üdvözölte, cikkének következő részletéből azonban már kiérezhető, hogy Krúdy mást is meglátott és többet is remélt az 1917-es orosz forradalomtól, mint a fegyverek elhallgatását: „Valami olyan történt velünk, boldog élőkkel, ami nagyon sokáig nem fog ismétlődni a világon. Az emberiség kiválasztottja vagyunk, mert megadatott oly események tanúinak lennünk, amelyek évszázadokig foglalkoztatják majd az utánunk jövő elméket.” (Tíz napig vakáció. Pesti levelek. 273—274. 1.) Krúdy nem volt forradalmár. Várta az új világot, írásaiból kicsendül egy új igazságosabb, emberibb társadalmi rend utáni vágy, hosszú ideig mégis inkább csak az idegen célokért folyó imperialista háború gyűlölete sorodta őt a haladó erők táborába. A háború vége felé azonban már felismerte, hogy kiutat a rettenetes káoszból csak a forradalom hozhat, hogy megváltás csak a népből jöhet. A háború sok rosszat adott számára, de egy nagy pozitívumot is. A leírhatatlan szenvedések és megpróbáltatások mellett „adott bizalmat a bizonytalan tömeg isteni szavához”. 1918 januárjában már így írt: „Ki ment meg? A néphullám. Amelytől azelőtt rettegtünk. Míg most békének, országoknak, kibontakozó virradatnak reménysége.” (A magányosok. Pesti levelek. 287. 1.) Aktív háborúellenessége, s a társadalmi változások szükségességének felismerése után természetes és magától értetődő, hogy 1918 őszén Krúdy lelkesen üdvözölte a polgári demokratikus forradalmat. Teljes meggyőződéssel !állt a kialakuló új rend mellé, fenntartás nélkül hirdette, hogy Magyarországnak „új története kezdődik”, s hogy „a Duna és Tisza közén új világ épül”. Szerette volna végképpen elfelejteni a sötét múltat, s írótársait is az új élet magasztalására serkentette: „ ... ordítsa minden száj, s írja minden toll, hogy újjászülettünk”. (Az új honfoglalás. Pesti levelek 321. 1.) November 16-án, a köztársaság kikiáltásának napján, így köszöntötte a születő rendet: „Egy új világ küszöbén állunk. A jövőnek egyelőre csak a viharfellegei látszanak a horizonton. Tompán dörög és mélyen hasadozik az ország határain, délen, északon, keleten. Ma jön a világra az a megváltó újszülött, aki olaj ággal a kezében megvédelmez a rőt dúvadtól, keserű ellenségtől. A farkasokból emberek lesznek. Az új világ Igéje megszelídíti a sötét indulatokat. Elvonulnak a véres felhőtömegek. Nem sokára kisüt a nap!” (Magyar köztársaság. A Miatyánk évéből. 17. 1.) Az októberi forradalom után nagyobb szerepet vállalt az irodalmi életben is. Ö, aki korábban mindig kívül maradt mindenféle csoportosuláson, most bekapcsolódott a haladó írói mozgalmaikba. Tagja lett a konzervatív irodalmi társaságok ellen szervezkedő, főként a Nyugat radikális íróit magába tömörítő Vörösmarty Akadémiának is. Később, 1919 februárjában elvállalta a Néplap című újság szerkesztését, amelyet főként a parasztság tájékoztatására adtak ki. Ifjúkora óta nem végzett belső szerkesztőségi munkát, mégis lelkesen látott neki a rábízott feladatnak. Főmunkatársaklként Gárdonyi Gézát és Móricz Zsigmondot vette maga mellé. Közben azonban a szépirodalomról sem feledkezett meg. Ellenkezőleg, tele volt tervekkel. Többek között szerződést kötött a Nemzeti Színházzal A vörös postakocsi színdarabváltozatának megírására. Korábban messze elkerülte a hatalom birtokosait. Még ha lett volna is alkalma, nem szeretett az mákhoz dör- gölődni. A köztársaság új vezetői között azonban barátai is voltak, s nagyra becsülte a forradalmi átalkulás sok vezető politikusát (Károlyi Mihály, Hock János, Búza Barna stb.). Különösen Károlyi Mihálytól várt sokat, az ő személyéhez és tevékenységéhez fűzött komoly reményeket. Károlyiról már 1918 januárjában cikket írt, amelyben „szívünkből nőtt és dacból, függetlenségből, virtusból való figurának” nevezte, s mérföld jelzőnek a Rákócziak óta a magyar politikában. Már akkor benne látta a nemzet reménységét, holnapját: „Csillag a Kárpát felett, amint a bujdosó Rákóczit nevezték. Munkára várakozó ekevas, amely felszántja a kiszikkadt földjeinket ... Az írnok már hegyezi a lúdtollat, hogy elkövetkezendő esztendőit feljegyezze. Közelgő vonat, amelynek, zúgásét már halljuk a tájon. Holnap. Vagy a jövő negyedóra ... Könnyen lehetséges, hogy a férfierejében levő Károlyi Mihálynak a kezébe helyezi a végzet az Ari- adne-fonalat, amely kivezeti a nemzetet az útvesztőből.” (Károlyi. Pesti levelek. 284. 1.) Ilyen bizakodás láttán nem csodálható, hogy a polgári demokratikus forradalom győzelme után is, elsősorban Károlyiban látta az előrehaladás legfőbb biztosítékát. Légtérjedelmesebb, s talán legjellemzőbb írása ebből a korszakból az a riportfüzete, amelyben éppen Károlyi Mihály saját birtokán megkezdett földosztásáról számolt be, s amely a Kultúra Kiadó Károlyi-könyvtár sorozatának IV. köteteként látott napvilágot A kápolnai földosztás címmel. Kétségtelen, hogy beszámolójában — mai szemmel nézve — sok naivitás is van, különösen az osztályok közötti béke illúzióját illetően. Ezeknek az illúzióknak többsége azonban nemcsak reá, hanem legalább olyan mértékben a korra is jellemző. A paraszti származású, s a paraszti világot sokkal mélyebben ismerő Móricz Zsigmondnak ugyanerről az eseményről írt riportjában legalább annyi illúzió található. De ha vannak is benne naivitások, mégsem ezek a jellemzőek igazán Krúdy beszámolójára, hanem az a tiszta humánumból fakadó, őszinte népszeretet, amely az egész íráson végigvonul, s az a szenvedélyes gyűlölet, 'amelyet a régi világ és egykori urai iránt érez. Mint újságíró, ő is Károlyi Mihály és a köztársaság más vezetőinek különvonatán utazott Kápolnára. Htjuk valóságos diadalmenet volt, az állomásokon mindenütt ünneplőbe öltözött csoportok köszöntötték őket. Az ünneplésben még sók volt a régi formákból, beidegzettsé- gekből, az író azonban elsősorban a különbségeket vette észre: „Hol vannak a régi világ Ferenc József-kabátos deputációi, amelyek csendőrrel zavartatnák hátra a népet a fogadtatásoknál? Hol vannak a rendjeles, kopasz polgármesterek, fénylő helyőrségparancsnokok, izgatott stréberek, vállszalagos rendezők, a polgármester rózsaszínű kiszasszony-lánya, aki virágbokrétát nyújtott át — főhercegnek, püspöknek., főispánnak, aki éppen arra utazott? A zsandárok rendszerint megvertek valakit a nép közül, a polgármester új rendjelet érzett a szalon- kabátján, s ezzel a vonat továbbrobogott az előkelőséggel.” (Kápolnai földosztás. 13. 1.) Majd valamivel később még ezt fűzi hozzá elmélkedéséhez: „Most szabad a szó, repülhet a gondolat, itt van az új világ, amelyről annyit álmodtunk. Hogyan lehetne kurtára fogni a szót ennyi szenvedés után! Hisz a börtönből tértünk vissza mindnyájan!” (Uo. 16. 1.) Láttuk, hogy a földkérdés rendezését már a háború idején is a legsürgősebb feladatnak tartotta. Most is úgy tekintette a földosztást, mint a magyar parasztság évszázados vágyainak teljesülését. Végre azé lesz a föld, akit igazán megillet, la dolgozó magyar népé. Krúdynak nem voltak közelebbi kapcsolatai a parasztsággal, műveiben is csak elvétve szerepeltetett paraszti alakokat, mégis világosan felismerte, hogy az igazi nép mennyire 36
