Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Gyurkó Géza: Ceruzavázlatok Szíriából (a szerző fotói)
A VÍZ A legismertebb, a legnépszerűbb képlet. Van-e, alki ne tudná, hogy mi ez: H20? A víz. Persze, hogy az. A csap- víz, a tengervíz, az esővíz, a szennyvíz, a hó, a jég, az emberi testben, de még a kőben is ott lelhető két rész hidrogén és egy rész oxigén. Az élet. A földi élet. To- vábbmenve tehát, a víz kultúra is, civilizáció is. Város és autó és kenyér és könyv és sport és szerelem, születés és halál: a lét. Minek erről ennyit beszélni? Ha van, iákkor valóban minek. Ám, ha megnyitjuk a csapot, és nem jön a víz, akkor idegesek leszünk, valami ősi rémület fog el bennünket, a vízhiány, a szomjhalál rémülete. Ha nincs víz, nincs élet. Bárhol leültem hivatalos, vagy „csak” baráti szóra, az első, amit elém tettek, égy pohár hideg víz volt. Nem szénsavas, nem gyöngyözően buborékos, nem orrfacsa- róan illatozó, nem torkot karcolóan savanyú, avagy keserű gyógyvíz: egy pohár tiszta víz volt. Damaszkuszban, Alappóban, Latakiálban, avagy IHomszban ez lehetett immár puszta szimbóluma csak a vendéglátásnak, lehet inkább folklór, mint valós szükséglet, bár amikor árnyékban is ötven fok felé közelít a hőmérő, a száraz hőség szivacsként itatja fel torkommal a hideg vizet. De e tájon a víz szó szerint az élet. Utazom az Eufrátesz-gáthoz. Ebben az évben avatták, Szíria legnagyobb folyóján, amelynek vízkészlete az ország vizének kereken a 80 százaléka. A most épült víztároló hat és félszáz négyzetkilométernyi területen valóságos kis Ibeltenger, karcsú, de hosszú „tenger”: majd nyolcvan 'kilométernyi hosszú, negyven méter mély tóvá duzzasztja a gát az egykor az esős évszakra fordulón — mert van itt azért eső, csak kárbavész — oly zabolátlan folyót. A meglevő mellé újabb hatszázezer hektár öntözhető terület csatlakozhat: összesen lesz egymillió százezer. Edénkért? Paradicsom, mint a bibliában? Az. Nemcsak .azért, mert paradicsomot is termelnek, hanem azért, mert a sivatag kel életre, s az ember meg a viz összefogása nyomán ott is zöldbe, harsogó, termő zöldbe fordul a tájék, ahol ma még a sárga szín is szürkére aszalódik a száraz és rekkenő hőség hóniapj ai alatt. Damaszkuszból Bejrútba vezet a nyugati országút. Jó darabon, vagy harminc küométeren át egy folyócska völgyében követi kanyarogva a víz útját. Az út két oldalán, a folyó, a víz tmentén vendéglők, üdülők, pihenők sorjáznak, zöld fák, gyümölcsösök összefüggő falként, ám mögöttük, ahová már „nem ér fel” a víz, vad-sárga, homokkő hegyek. Az egész zöld szalag, közepén iaz ország- úttal, nem szélesebb száz méternél, s ez a száz méter széles zöld, mint valami eldobott szalagocska a sárga homokon, úgy tekergődzik hosszú-hosszú kilométereken át. Palmyrába vezet az út. Homsztól alig néhány kilométerre már elfogynak a közelmúltban termővé tett földek zöldjei, kalász-sárga színei és a szürkésbama homok veszi át az uralmat, meg a barna-fehér kő. A kilométerek hosszú 'során át. Ám nem messze Palmyrától, vagy másfél száz kilométer után, mintha valami olajnyomat lenne, egy giocsfesitő képzelt oázisvilága, amit culcsó pénzért árul a Ihozzá nem értő ámuldozni akaróknak, igen, pont olyan a kép. Csak nem giocses, hanem csodálatos. Mert a festményen csak az oázis pálmafái zöldellnek a vastagra vert agyaigfalaik mögött, meg a datolyafák, aztán a szőlőlugasok és a paradicsom ágyások. De nincs rajta, nincs „köré” festve a végtelennek tűnő sivatag és nincs benne az emberi munka teremtő ereje. Föld alatti forrás táplál egy Ikis fürdőcskét, s annak a vize cseppenkint fel- és kihasználva teremt néhány tenyérnyi csodálatos zöldet, gyümölcsbeli gazdagságot. Mert ha van víz, van élet. — Omanba, Katarba, Kuvaitba szállítunk vizet — büszkélkedik a legnagyobb kinccsel, mert itt tudják, hogy a víz a legnagyobb kincs, henoeg szinte a szír újságíró kollégám és forgatja kezében a literes műanyag palackot...: — Egy ilyen palack víz ott többe kerül, mint egy üveg konyak. így áll helyre a dolgok értékrendje a természet rendje szerint — filozofál tovább. Tréfásra fordítom a szót: — Ha így áll a dolog, akkor ezentúl nem iszom vizet, csak konyakot. Utóvégre nem árthatok a szír népgazdaságnak .. . Kollégám elneveti magát, aztán egy szellemi félfordulattal folytatja: — Lehet vizet inni. Nekünk van vizünk. És sátrunk, vizünk mindig a barátainké is . .. Az ég olyan valószínűtlen kék a fejem felett, hogy be- lep-islogni is alig tudok. Felhő sehol. Se teggel, se este, se tegnap, se holnap. Heteken, hónapokon át. De mert tisztelik itt a vizet, tudnak bánni vele, mégis e tájon volt az emberiség bölcsője. Itt már évezredekkel ezelőtt tudták azt, amit mi most kezdünk megtanulni: a víz a legnagyobb kincs. És nem Allah akarata, hanem a természet rendje és törvényei szerint. Gyurkó Géza 27
