Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - N. Fejes Erika: Dél
nak. Ö jól tudott olvasni. Amikor valamennyien újra az asztalnál ültek, hangosain kezdte. — Tarnócapeli községi elöljáróságtól. IDÉZÉS. Értesítem, hogy 1944. évi november hó 2-án, Csertő Imre ifjú levente, háromnapi élelemmel, 8 órára, megfelelő ruházattal felszerelve, a községháza előtt jelenjen meg. Amennyiben ezen idézésnek nem tesz eleget, a M. Kir. Hadbíróság elé állítom, mint bujkáló hazaárulót, hogy árulóként bűnhődjön. A dátumot és aláírást már nem olvasta, keze ölébe esett és alig hallhatóan mondta: — Istenem! A másik papír Károly idézése volt. Nagy volt a megdöbbenés. A katona végignézett a két fiatalon, erősen azt kérlelte, hogy ne mozduljanak egy tapodtat sem. — Most nem szabad elmenni, amikor már itt a front, amikor már mindenki arra megy, amerre tud — mondta biztatóan. Csertő bácsi nem szólt rá semmit, csak később jegyezte meg, hogy nem lehet ezekkel ujjat húzni, mármint az elöljárósággal. Ez azt jelentette: eldöntött tény, hogy menni kell. Imre talán még örült is. Legalább többet lát a világból. Meg ki tudja, lehet, hogy nem is messzire mennek. Egy szóval, nem bánta, hogy menni kell. Másnap reggel hárman indulásra készen álltak az ám- bituson. Károly, meg Imre itthonról indultak, a vendég katona pedig civil ruhába átöltözve az övéihez. Akkor érzékenyült el Imre különösen, amikor édesanyja csókokkal halmozta el és közben észrevette, hogy szeme könnyes, s felzokogva, síró hangon suttogta: — Nagyon vigyázz magadra, fiam! Talán még nem is hallotta Imre tőle ezt, hogy „Fiam”. Elindultak hát, Károly 20, Imre 18 éves. Csertőné — szokásához híven — most is az ámbitus végére állt, kötényét az állóhoz emelve, s ott is felejtve, nézett utánuk, hosszan, sokáig, míg csak gyermekeit látta. Amikor kiértek az utcára, alig tettek néhány lépést, Imre már hátra is fordult. — Ne féltsen engem, édesanyám! — kiáltotta vidám hangon. — Majd jövünk mi nemsokára, majd meglátja csak! Amíg lehetett látni a házat édesanyja alakjával, viszsza-visszafordult és mindannyiszor búcsút intett. Mikorra a községháza elé értek, szinte már el is felejtette a nehéz búcsút. Inkább azt nézte, hogy ki, milyen felszerelést hozott. Minden leventének volt batyuja, amelyben található volt élelem, törülköző, szappan, meg még egy rend fehérnemű. Volt, aki bőröndbe, volt, aki hátizsákba rakta a holmiját. Imre, Károllyal együtt, a régi szokásnak megfelelően, egy zsákba tette holmiját. A zsák két csücskébe krumplit tettek, s így a dohányzsineg egyik végét az egyik sarkába, a másik végét meg a másik sarkára kötötték, s közepére egy hurkot vetettek, és ezt tették a zsák szájára. Olyan hátizsák lett ebből, hogy bárki is megirigyelhette! Már sok levente összegyűlt, lehettek vagy harmincán. Három korosztálynak kellett jönni: az 1924-, 1925- és 1926-ban születetteknek. Fél kilenckor elkurjantotta magét a már őszülő Mitugrálsz bácsi, a leventeoktató: — Leventeszázad, vigyázz! Irány a községháza bejárata, hármas vonalba sorakozó! Nem ment most olyan könnyen a sorakozó, mint a gyakorlótéren! Mindenkinek volt most itt hozzátartozója. Sírástól, jajgatástól hangos lett a községháza előtti tér. Szokásához híven, Mitugrálsz oktató úr elkezdett rikácsolni, hogy így, meg úgy. Az idősebb emberek nem állhatták meg szó nélkül és türelemre intették: — Te, Pista, türtőztesd magad! Nem látod, hogy búcsúznak? Nem a gyakorlótéren vagy! Elszégyellte magát egy kicsit, idegesen, bár, de várt. Amikor a leventék kelletlen felsorakoztak, kijött a főjegyző, akinek jelentette az oktató, hogy három fő híjával menetkész a leventeszázad. A jegyző eléjük állt és hazafias, lelkesítő beszédet igyekezett mondani. Olyan mézesen-mázosan mondta, hogy még egy ferencrendi barátnak is dicséretére vált volna. Nem sokáig tartott a búcsúbeszéd: — Induljatok hát, levente testvéreim, tanuljátok meg, hogyan kell irtani az ellenséget! Kérjetek fegyvert és legyetek könyörtelenek! No, gondolta Imre, hogy. a templohiban a pap mindig a könyörületességről beszélt, ez meg itt az ellenkezőjéről. — Hogy hova nem jutunk! — sóhajtotta Imre félhangosan. Károly lökte meg, s így eszmélt fel elmélkedéséből. Amikor már minden megvolt, az isten áldásával együtt, akkor egy „jobbra át!”-ot vezényelt és pattogott az indító vezényszó: — Menetirány a csinátút, lépés induuulj! Nótát! hangzott az újabb parancs. Grúz János N. FEJES ERIKA: Dél Harangoz. Fél falu csöndben. Méhecske csendít Két bimbam közben. Aranyos öklét Rázza a nap. Mosdatlan fákra Csiga tapad. Percenként ezret Ver a határ. S egy percenésre Megáll a nyár. Harangoz. Űjra. Fénybuborék Kupola-tükrét Robbantja szét. Fél falu indul. Fél falu megtér. Kis egyenlítő: Harang szó. Est. Dél. Harangoz. S újra Fél falu csöndben Izzik a ritka Szikra-özönben. 5
