Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gruz János: Menetirány

rekeket naplemente után, illetve napfelkelte előtt kellett ellátni. És ennyi munkával mire mentek? Arra, hogy éltek. Csak annyit tudtak üsszekuporgatni, amennyi a jószáguk volt, meg a lassan gyarapodó gazdasági szerszámok. És most, amit olyan keserves munkával kapar- gattak össze, azt most erőszakkal elveszik tőlük.

Csertőné csak úgy magában lázadozott, halkan, nehogy meghallják a csendőrök.

Imre felzablázrta a lovat, a kötőfékszárat átvetette az orrán és elindult vele a községháza felé. Gyönyörű pej csikó volt. Ahogy a nap rásütött, cikáztak rajta a sugarak. Amikor horkantott egyet vagy ugrani akart a kipihent jószág, hirtelen megfeszítette Imre a zabláját és megszorította az orrán a kötőfékszárat. Így aztán nem kellett félni, hogy elugrik vagy ágaskodva levágja. Amikor látták a csendőrök, hogy elindult Imre a lóval a falu központja felé, csak távolról követték.

A községháza előtt már több kocsi állt, az emberek meg egyre gyűltek. Átadta a „szabotázs” Imre a lovat az egyik kocsisnak és azzal a légószolgálatos Takács Jani barátjához szegődött.

— Behoztad? — kérdezte Jani, mintha a világ legtermészetesebb eseménye volna.

Hétköznapiságával szeretett volna könnyíteni Imre szomorú helyzetén, de nem sikerült. Az egyébként annyira beszédes Imre most nem szólt semmit, csak hallgatott.

Nézte a gyülekező embereket, az intézkedő esküdteket és a sírásra görbült szájú asszonyokat, akik elkísérték férjüket. Arcukról a kétségbeesés volt leolvasható, mert tudták, hogy ha férjüket elvesztik, akor velük az életet is.

A hangulatot még megrázóbbá tették az apjukat elkísérő gyermekek riadt arcocskái.

Amikorra felültek az emberek a kocsikra és kigördültek a községháza elől, a nap éppen lemenőben volt. Sápadt vöröslő fénye az elvonulok után néző főjegyzőre vetítődött. A két fiatalember nagyon szomorú volt és nagyon gyűlölte a jegyzőt.

Hat órakor lett vége a légoltalmi szolgálatnak. Már sötét volt. Imrét otthon várta az édesanyja. A kapuba jött elé.

— Nem lett tán semmi bajod? — kérdezte aggodalommal, suttogó hangon.

— Nem — válaszolta Imre határozottan, hogy ezzel is nyugtassa anyját.

— Minden embert elvittek. Sógorod is elment. Erre kellett a ló. Pusztulnának már el! — eredt meg anyja nyelve, s közben megtapogatta fiát, hogy valóban nem lett-e valami baja.

— Gyere be! A jószág már rendben van, Károly megjött Ceglédről. Nagyon fáradt.

Elindultak a lakásba. Mielőtt beértek volna, az asz- szony megérintette fia vállát, megállt és suttogva kérdezte :

— Apádat nem láttad a kocsmában?...

— Még nem jött, nem tudom, mi lehetett vele. Csak nem rúgott be valahol?

— Dehogy rúgott. Nem láttam a faluban. Jön már ő nemsokára — biztatta édesanyját. Közben újra elindultak, s amikor kinyitotta Imre az ajtót, ottlátta bátyját, magába mélyedten a lócán ülni. Amikor kinyílt az ajtó, Károly a tekintetét gyorsan odaemelte, s amikor felismerte öccsét, mosolyra derült komor arca. Megöleltek egymást és nekiültek a vacsorának.

Megeredt mindkettőjük nyelve; Károly mondta az útiélményeit, Imre meg az itthon történteket. Észre sem vették, amikor kocsi gördült be az udvarra, csak arra lettek figyelmesek, hogy egy idegen katona kopogtat az

ajtón. Megdöbbenve tekintettek oda, de rögtön megnyugodtak, mert mindig komor arcú édesapjuk állt a katona mögött.

Betértek. Az idegen szíves jó estét kívánt. Az itthoniak kedvesen fogadták. Csertőné kötényét az áliához emelte. Ez mindig vagy nagy nyugtalanságát vagy nagy örömét jelentette. Olyankor tett így, amikor vasárnaponként ebéd után felöltöztek ünneplőbe a gyerekek és egymás mellett haladva az úton, a faluba indultak. Ilyenkor az ámbitus végére állt édesanyjuk és itt köténye sarkát az áliához emelve, addig nézett utánuk, amíg csak látta őket. Olykor könny szökött a szemébe. Életének legboldogabb pillanatai voltak ezek, amikor szépen, ün- neplősen felöltözve látta négy, ifjúvá serkent gyermekét.

Most, itt azonban, az idegen katona láttán nem az öröm, hanem a nyugtalanság, a riadtság rajzolódott ki az arcán. Nem ok nélkül. Valami szokatlanság rítt le férje arcáról is. De mindenki hallgatott.

Csertőné tiszta vizet öntött a lavórba. Férje elsőnek mosta meg a kezét, utána intett a vendégnek is, hogy kövesse példáját.

Asztalhoz ültek.

— Adjál, hé, vacsorát — szólította meg kedveskedve feleségét. „Hé, hékám!” Ezt a megszólítást akkor használta, ha nagyon komoly dolgot akart mondani, de benne volt a kedvesség, a szeretet hangja is.

Szó nélkül, fürge mozdulattal két tiszta tányért vett elő a stelázsiról, szalvétaruhával megtörölte, s eléjük tette, mellé kanalat. A tálba töltött káposztát rakott, s asztalközépre helyezte. Nem kínált senkit. Hogy szívesen adja, azt mutatta, hogy könnyed mozdulatokkal, nem tétován tálalt. Teljes volt a csend. Amikor már felén jártak a vacsorázásnak, akkor szólalt meg az öreg Csertő:

— Hazajöttél — tekintett rá Károlyra, aki kurta igennel válaszolt.

— Most jött haza Ceglédről. Oda hajtották a marhákat, amiket összeszedték. Már nem marad jószág itthon — állapította meg keserűen, de mintha a katonának magyarázna.

— Itthon mi újság? — fordult kérdésével feleségéhez.

— Imrével bevitették a Csillagot. Csendőrök kísérték haza, mert magától nem akarta bevezetni.

Az apa felkapta a fejét és elkáromkodta magát.

— Adtak valami papírt? — kérdezte.

Imre elmondta neki röviden, hogy mi történt. Nem szerette a hosszú lére engedett magyarázkodást.

— Nem tudom, mi lesz — mondotta magába mélyedten. Tekintetét körülhordozta a szobán, az ajtó üvegén és az ablakon egy-egy pillanatra megállt.

— A Tiszánál van a front — mondta halkan. Hevesről már menekülnek a nagy kutyák. Velünk már szóba sem akartak állni. Ö egy katonaszökevény. Azt mondták, hogy további intézkedésig hozzam haza és adjam át az itteni elöljáróságnak. Senki sem tudja, hogy idehoztam. Nem tudom hova vinni! Az éjjel megalszik nálunk, és ha alkalmas pillanat lesz, átöltözve elmegy haza. Csak Poroszlóra való. Hogy itt alszik nálunk, senki sem tudhatja meg.

Másnap ünnepi reggeli készült: tojásrántotta meg tejes kávé. A család együtt reggelizett. A kutya idegesen támadt az udvaron valakire. A katona gyorsan a szobába osont, a házigazda pedig az érkező elé ment.

Ennyire kétségbeejtő hangon a kéményseprőt vagy a kisbírót hajtotta a kutya. Most a kisbíró jött. Valami papírt adott át, magyarázott egy keveset, aztán elhordta magát. Amikor bejött, két idézést adott át az asszony4