Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gruz János: Menetirány

nincsen itthon lovuk, mert az egyikkel édesapját rendelték be Hevesre, a másik meg még csak hároméves és most kehel.

— Nem érdekel a meséd, azonnal vezesd be ide, a községháza elé!

Most egy kis ijedtség fogta el Imrét, mert az igazsághoz tartozott, hogy eléggé idegenkedett a lótól. Ettől meg, amelyiket most be kellett volna vezetni, különösen, mert már napok óta nem volt befogva. A fiatal, kipihent jószágot veszélyesnek tartotta vezetgetni. Elképzelte, hogy mennyire fog ugrálni, rugdalózni és ágaskodni a csikó. Az is eszébe jutott, hogy ha ezt a lovat is elviszik, akkor nagy baj lesz a családban. Pénzük nincs másik lóra, a termés jelentős részéért, amelyet be kellett szolgáltatni, potom pénzt adtak. Mi lesz a családjukkal? Ök csak felesföldből éltek. Ha nem tudják megművelni, akkor másnak adják oda, ők meg mehetnek cselédnek vagy aratónak. No, meg az édesapjától is félt. Nagyon szigorú ember volt. Biztosan megleckézteti, ha csak úgy, az ő tudta és beleegyezése nélkül odaadja a lovat. Azt is tudta Imre, hogy ha most bevezeti a lovat, soha többé nem látják.

A fürge gondolkodású Imre esze hamar végigfutott mindezen. Igyekezett volna valamilyen elfogadható kifogást keresni, de más nem jutott eszébe, csak ennyi:

— Nem merem bevezetni a lovat. — Egy kicsit halkan, fejét félrebillentve, két kezét némileg szétterjesztve mondta. Valahogy azt akarta kifejezni, hogy valóban, egy bátortalan és gyámoltalan gyerek.

De erre nagyon dühbe gurult a főjegyző úr, s szinte rikácsolta:

— Micsoda, még megtagadod a parancsom! Tisztulj előlem, te szabotázs!

Ezzel két lépcsőfokkal lejjebb ugrott, s úgy fenékbe rúgta Imrét, hogy majdnem orra bukott. Imre egy kicsit távolabb szaladt, nehogy a jegyző megismételje a rúgást.

Amikor visszafordult, már nem volt a községháza előtt, eltűnt a bejárati ajtó mögött. Takács Janira nézett ijedt arccal. Elszégyellte magát gyerekes magatartása miatt. Elkezdett hát vigyorogni, amely lassan átalakult nevetéssé. Odament Imre is Janihoz a fal mellé és ő is nekitámaszkodott a falnak.

— Megrúgott — mondta Imre halkan.

— Azt gondolja, hogy majd én neki vezetgetem itt a lovat. Mondja édesapámnak,, ne nekem! Nem vagyok én neki az inasa. Nem ad ő nekem kenyeret — kezdett aztán berzenkedni.

— Nekik ám mindent lehet — válaszolta Jani.

Érződött, hogy már csak azért is szól, hogy együttérzését kifejezze.

— Tudod, hogy mindig nekik van igazuk. Nekünk csak dirigálnak. Hogy aztán hogyan élünk, vagy mi történik velünk, az őket nem érdekli — mondta halkra fogott hangon Jani.

Közben megpillantották a két csendőrt. Abbahagyták a beszélgetést. Nem a csendőrök fülének való volt, amit mondtak. Azok bementek a községházára. Amikor behúzták maguk mögött az ajtót, kisvártatva Imre megkérdezte Janitól:

— Mit akarhatnak már itt, hogy ennyire jönnek- mennek?

Jani azonban már nem válaszolhatott, mert újra nyílt az ajtó és kilépett rajta a főjegyző, utána pedig a két csendőr.

— Ez az itt! — mutatott Imrére határozottan a jegyző. Az ott ácsorgók valmennyien rászegezték a szemüket, mindenki őt nézte. Ez rosszabb volt, mintha rákiabáltak volna. Ügy legalább hallotta volna, hogy mit

mondanak, így viszont nem tudhatta, hogy mit gondolnak.

— No, lódulj itt előttünk — rivallt rá az egyik csendőr és hozzátette:

— Te ganaj!

Nagyon mellbevágta Imrét a csendőr megalázó káromkodása, de még jobban zavarta az, hogy kísérik, illetve terelik maguk előtt. Tudta, haza kell menni a lóért. Lángvörös lett az arca. Egész testében reszketett, nagyon melege lett. Alig mert felnézni, csak lesütött fejjel ment. Ügy érezte, mindenki őt nézi. Nem is tévedett. Ritka látvány volt a faluban, hogy valakit csendőrök kísérjenek. Imre is életében csak egyszer látott ilyet, amikor Lállosi Kalli, meg Savanyú Juli nénit kísérték végig a falun a csendőrök. Mind a két asszony vásári tolvaj volt.

Egy alkalommal rajtakapták őket. Hogy elvegyék a kedvüket a lopástól, megszégyenítették őket. Egymás mellett, énekelve kellett menniük az út közepén, utánuk pedig a két csendőr. Ha csak csendben vonulnak végig a falun, észre se veszik őket. így hát megparancsolták, hogy énekeljenek. Persze először egyik sem akarta kezdeni, aztán nagy sokára megszólalt Juli néni:

— Kezdd rá, Kalli!

Rá is kezdte, de csak halkan, keservesen. Mégis, a szemfüles és minden rezdülésre figyelmes asszonyok, meg gyerekek meghallották és kiszaladtak a kapuba. Imre is így tett, édesanyjával együtt. Azt gondolták először, hogy búcsúsok jönnek. Évekig csámcsogtak aztán a £ét asszony csendőrkísérésén az asszonyok. Már pedig, akik az ő nyelvük hegyére kerültek, azoknak nem kellett mondani, hogy verjen meg az isten. Azt úgy lenézték, meg kinézték, meg leszólták, hogy abban nem volt köszönet.

Ilyen előzmények után el lehet képzelni, hogy Imre is mit érezhetett. Nem volt ugyan tolvaj, nem lopott senkitől, semmit. De ezt nem kiabálhatta végig a falun. Aztán meg legénykedő, tizennyolc éves fejjel csedőrök elé kerülni, rettenetes érzés volt. De nem tehetett semmit, kénytelen volt hazáig ballagni úgy, hogy utána ment a két kakastollas, feltűzött szuronnyal.

Csertőné, amikor meglátta Imrét, még nem is sejtett semmit.

— Minek jöttél haza? Tán már nem kellesz? — kérdezte közömbösen. Folytatta volna tovább a kérdezős- ködést, de meglátta a csendőröket. Imre ment az istállóba, s anyja gyorsan aggódó arccal osont utána.

— Mit akarnak ezek itt? — kérdezte kissé fojtott hangon, s intett a kísérők felé.

— Be kell vezetnem a Csillagot — mondta Imre. — A jegyző úr megparancsolta, hogy bevezessem, s hogy biztosítsa magát, elkísértetett velük.

— A tűz égesse meg őket! Mit akarnak ezzel a lóval? Csak nem akarják ezt is elvinni? Nem elég volt már kettőtől is megfosztani bennünket, még ezt is akarják! — f akadt ki kesergően.

Nagyon ideges lett Imre édesanyja. Bizony, igaza is volt, hiszen nem jutott osztályrészül Csertőéknek csak nélkülözés, megalázás. Imre apja, amikor 1918-ban hazajött a frontról, se ruhája, semmije nem volt. El is ment egyszer Egerbe, a rossztemplom kaszárnyába, ruhát szerezni, mive1 mások is jártak oda, de majdnem rajtavesztett, kis híján, hogy agyon nem lőtték. Volt a rossztemplom kaszárnyában sok katonaruha és lábbeli. Nem sikerült szereznie, így kénytelen volt abban a foltos, összetákolt katonaruhában megesküdni, amiben a frontról hazajött. Azóta dolgozott a bányában, volt sum- más, arató, dinnyés, kukás és felesbérlő. Dolgozott többet, mint látástól vakulásig, mert a jószágot, meg a gye3