Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gruz János: Menetirány

IRODALOM MŰVÉSZET Menetirány Sokat beszéltek már írók, tudósok, falujárók és ott f öleseper edettek arról, hogy milyen is volt egykor a falusi élet. Sok­rétű gazdagságát azonban még keveseknek sikerült hűen bemutatni. Ezért sem lehet eleget beszélni, írni róla — kezdi elbe­szélését, a szerző, Grúz János, aki ezúttal arra vállalkozik, hogy egy kicsit maga is hozzátesz mindahhoz, amit valaha is a falvakról, az ott élők örömeiről, gondjairól, hétköznapjairól és ünnepeiről megfogalmaztak Az olvasók hű kalauzra lelnek személyében, hiszen mint megjegyzi, maga is egy apró, pár házas, Mátra aljai te­lepülés szülötte. Olyané, amely főutcájával, templomával, iskolájával, községházával, két szatócsboltjával és kocsmájával, alig különbözött a többitől. Itt nevelkedett az elbeszélés főszereplője, Csertő Imre is, az ő életének egy szeletkéjébe pillanthat majd be az el­beszélés olvasója. De ismerkedjünk meg a főhőssel, az alig tizenhat esztendős legénykével, aki leginkább csak az utca porában, a szarkafészkeket ringató fákon, na meg a tiszteletes úr bosszantásán nevelkedett, testvéreivel együtt... Történetünk kezdetén közeledik a háború. A faluban, ahol a legtöbb mindig is a munkából és az egyhangúságból volt, legkevesebb meg a kenyérből, most még nehezebbé válik az élet. Nem kívánt változatosságot Imrének és barátjának, Takács Janinak napjaiban, legföljebb a vasár­napi leventézés hoz, az újabb és újabb gyászjelentések, amelyek a SAS-os behívókkal együtt, ott szorongnak a postás táskájában. Nagy esemény, hogy a tanítókisasszonyt eljegyezni valóságos repülőgéppel jön a vőlegény, az is, hogy apjának sikerül egy időre megmenteni az elrekvirálástól a lovakat, egy fura „partizánvadászat”... Az emberek egyre kevesebbet dolgoznak a határban, de annál több időt töltenek a légoltalmi szolgálatban. Így ér­kezik el 1944 tavasza, amikor már orosz hadifoglyok, s német katonák is megjelennek a faluban. Esténként lehet látni a front ágyúinak torkolattüzét. Nem csoda hát, hogy mind jobban növekszik a nyugtalanság. Csertőék családjából eddig még senki nem halt meg, de a hét testvérből ketten már a fronton voltak. A nagyobbik otthon maradt fiú Károly és Imre sem kerülheti ki a sorsát. Az elbeszélés főhőse több izgalmas kalandot átvészelve éri meg a háború végét, azt a napot, amikor is porosán, rongyosan, de elindulhat hazafelé. Az elindulásig azonban kísérjük most már őt az író szavaival. A napok ezek után még gyorsabban követték egymást. Egyre megrendítőbb hírek terjengtek a faluban. Külö­nösen döbbenten hallgatták Horthy Miklóst, aki október 15-i rádióbeszédében, reszkető hangon jelentette be, hogy a háborút nem folytatjuk. Imre és Jani, a két jó barát, éppen ballagtak be a faluba, vasárnap ebéd után, ami­kor meghallották a harangozóék ablakában harsogó rá­diót. A német katonák ellepték az utcát. A beszéd után ki-ki indult a maga dolgára. Ám érződött, hogy az egész falu levegője feszültté vált. A két fiatalember is elindult a faluba. Minden vasár­nap a kocsmában és a környékén volt a fiatalok gyüle­kezője. Itt aztán vagy kártyáztak, vagy kugliztak, de előfordult, amikor „oprezásre” adták a fejüket. Ezt a pénzdobó játékot fiatalabb legénykék játszották, de hé­be-hóba az idősebbek, is közéjük álltak. Imréék most is a kocsmába igyekeztek volna, azonban a németek nem engedték. Nagy mutogatással terelték őket haza. Ha már három embert láttak együtt, odamentek és szétoszlatták őket. Néhány nap múlva azonban eltűntek a németek. Egy- re-másra lázasan küldözték a községházáról az intézke­déseket. Hol légóba szólították az embereket, hol meg a beszolgáltatott marhacsorda hajtására vezényelték ki. Október 31-e igen nevezetes nap volt Csertőék csa­ládjában. Károly még a hét elején elment egy tehéncsor­dával Ceglédre, de még mindig nem tért haza. Az öreg Csertőt pedig „nemzetőrként!’ rendelték be Hevesre. Im­re légoltalmi szolgálatban volt. Odahaza csak Margit né­ni, Imre édesanyja maradt. Neki kellett a jószágot etet­ni és a családnak az ebédet elkészíteni. Délután a szokásosnál nagyobb mozgolódás indult meg a faluban. Jött a községházára a bíró, a törvénybíró és több esküdt is. Az esküdtek hamar végeztek a község­házán és a nyakukba vették a falut. Mint kiderült, min­den 20 és 50 év közötti embert a község elhagyására szólítottak fel. Később két csendőr is érkezett. Ez min­dig nagy eseményszámba ment a faluban, mert itt, Tar- nócapelen nem volt csendőrőrs s így nem voltak gya­kori vendégek. Nagyjából mindig akkor jöttek, ha va­lami „rendetlenséget’ éreztek. Most is jól összevágott az érkezésük a nagy sürgölődéssel-forgolódással. Csertő Imre és Takács Jani a községháza lépcsőjén ücsörögtek. Nagyon szép őszi napsütés volt, kellemes volt a napon. Az utcát szegélyező fák nagy része már elhul­latta levelét, a megmaradt levelek viszont, mintha eze­ket is pótolni szeretnék, ezer színben játszottak. — Melyikőtök az a Csertő? — kérdezi valaki mögöt­tük. Imre gyorsan felugrott, megfordult és látta, hogy az új főjegyző úr áll a bejárati ajtóban, személyesen. — Én — válaszolta kurtán. — Van nektek lovatok, ugye? — kérdezte, de hang­jában táncolt az idegesség és érződött, hogy majdnem biztosra tudja, hogy van lovuk. — Most nincs — válaszolta. — Ne hazudj! — rivallt rá hirtelen, meg sem várva, hogy Imre befejezze válaszát. Nem ijedt meg a fiatal­ember a jegyző erélyes hangjától, hiszen hozzá volt szokva. Édesapja ugyancsak határozott hangú ember hí­rében állt. Így hát most sem riad meg. Igyekezett meg is magyarázni mindjárt, hogy tulajdonképpen valóban 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom