Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám
Iniciálé ülnek az összekötött példányok a polcokon, gyűlnek a kéziratok a szekrényekben, fiókokban, s gyűlnek a haragosok. Egy folyóirat létének szükségességét nem kis mértékben a szerkesztőségéhez beérkező kéziratok mennyisége — természetesen minősége is — jelzi kitűnő szeizmográfként, de méginkább létének fontosságát, a nehezen bár, de kivívott tekintélyét — a haragosainak száma. Azoké, akiknek közölhető, sőt közlendő kéziratai várnak sorsukra, azaz a közlésre a szerkesztői asztalon, vagy már kiszedve a nyomdában fél éve, egy éve, vagy éppen másfél éve. A harag jogos, ám mit tehet a szerkesztőség, ha a folyóiratnak csak a terjedelme véges, de megjelenésének dátumai nagyonis időhöz kötöttek: negyedévenkint egyszer. És egyenlőre semmi többet. Valahogyan úgy jártunk — bár keserűn édes örömünk ez —, mint Goethe bűvészinasa, aki azt a varázsszót megtanulta, amellyel útjára lehetett indítani a seprűt, hogy seperjen, a vödröt, hogy vizével locsolón, ám azt elfelejtette, azt a bűvös szót talán meg sem tanulta, amely a varázsos szerszámoknak álljt parancsolt volna. Fél évtizednél is több immár, hogy a Hevesi Szemlét útjára bocsájtották és a már említett összekötött példányok a megmondhatói, meg természetesen az olvasók, az előfizetők, hogy a 22 megjelent példány ugyanennyiszer hatvannégy oldalán hány szerző — író, költő, nyelvész, történész, közgazdász, orvos, mérnök, mezőgazdasági szakember, pártmunkás stb. — kapott szót és helyet, hogy elmondhassa világunkról és világunkhoz való mondandóját. Voltak, vannak és lesznek, akik többször is, rendszeresen publikáltak és publikálnak reméljük ezután is a Heves megye közművelődési folyóiratában, s lesznek olyanok, akiknek ritkább, vagy esetleges csak a megjelenésük, vagy akik még csak ezután jelentkeznek írásaikkal. Furcsa öröm a postabontás. Jönnek a levelek, amelyek megköszönik a közlést — pedig nincs mit, nekünk kellene megköszönnünk —, aztán jönnek azok, amelyek. . .igen... amelyek a haragosak, amelyeknek a gazdái kéziratuk sorsa iránt érdeklődnek, talán éppen harmadszorra is. Es jönnek mellettük az újabb kéziratok, versek és tanulmányok, esszék és visszaemlékezések, útirajzok és novellák, fotók, grafikák, és gyűlik a kézirat legnagyobb örömünkre. És legnagyobb felelősségünkre is. Évente mintegy száz szerző művét közölte eddig a Hevesi Szemle, értve természetesen ezalatt azt is, hogy egy-egy szerző több ízben is jelentkezett — mondandója aktualitása, fontossága miatt — az esztendő folyamán. Így aztán nem kell különösebb statisztikai felkészültség hozzá, hogy a 22 megjelenés — a jelenlegit nem számítva, mert az már a 23. — az eltelt több mint öt esztendő során félezernél is több mű, illetőleg szerző kapott országos nyilvánosságot is a Hevesi Szemle hasábjain. 'T'udjuk jól a szerény lehetőségeinkhez és körülményeinkhez képest imponáló számok még azokat sem hatják meg különösebben, akik rendszeresen publikáltak már e folyóirat hasábjain, mondván és gondolván, helyesen: mi lenne más egy folyóirat feladata, mint az, hogy a közlésre alkalmas kéziratokat közölje. Nos, hogyan hatnának hát különösebben is megnyugtató erővel e számok éppen azokra, akiknek első, avagy éppen ötödik kéziratuk közlésére kénytelenek várni, mind kevesebb megértéssel, de mind több haraggal. Távol áll szerkesztőségünktől, hogy türelmet kérjünk tőlük, sőt még megértést se. Csab az abban való hitet, hogy szerkesztőségünket semmiféle megkülönböztetés, személyi sorrendiség nem vezérel, csak a kézirat. Annak fontossága — mert példának okáért jeles évfordulók is vannak —, s annak minősége. És természetesen a beérkezés sorrendje. Be kell vallanunk keserédes büszkeséggel, hogy amikor útjára indítottuk a megye közművelődési folyóiratát, hittünk és bíztunk abban a célban, amiért az illetékes szervek megértő és jóváhagyó támogatásával létreálmodtuk a Szemlét, ám arra% alig mertünk volna gondolni, — hogy haragosai lesznek majd. Olyan haragosai, akik nem irigyei a folyóiratnak, de éppenhogy céljaiban támogatói szeretnének lenni. Hát ezt is megértük. Lehet azon vitatkozni, hogy örvendetes jelenség-e ez, vagy sem, a lényegen, a jelenlegi helyzeten e vita sokat és alapvetőt nem lenne képes változtatni. A nem túl távoli terveinkben ott szerepel a továbblépés gondolata: nagyobb terjedelem, a megjelenés gyakoribb időpontja. Az igények, mint a tények is igazolják, ugyancsak adva vannak, míg a szerkesztői szándékot ezen a téren aligha lehetne megkérdőjelezni. Csak a szándék és az igény kettőséhez szükségeltetik még egy harmadik, hogy kilegyen a „szent háromság”, — s ez: a lehetőség. Szerkezeti, szervezeti és anyagi lehetőség egyaránt. Bízunk benne, hogy talán nem is a távoli időben ez a bizonyos, ez a „hatalmas” harmadik is hű szövetségesünk és gyámolítónk lesz a terveink megvalósításában. És majd akkor... Es majd akkor újból megírhatjuk egy idő után, hogy gyűlnek a haragosaink is, mert a számukra túl hosszú időnek tűnik az a várakozás, amíg közlésre való alkotásaikat visszaláthatják a Hevesi Szemlében. Mert ilyen az élet. Egy folyóirat élete is, egy olyan országban, ahol nemcsak a fogyasztási, de a szellemi igények is dinamikus tempóban növekednek. S ez a növekedés nehézsége, de boldogsága is egyben. 1
