Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Arcok és sorsok (A Hatvani Galéria első portrébiennáléjáról)
Ifjú Blaskó János Károlyi Mihályról készített portréja — FOSZF, sorsforduló? — szintén izgalmas plasztika. A kissé színpadias megoldás hibája csak az, hogy a fej karaktere igazán akkor mutatkozik meg, ha alulról nézzük, azaz a szobor elhelyezése csak fejmagasság fölött segíti elő a mű befogadását; ez pedig egy életnagyságú portré esetén problematikus. A grafikai művek közül a már említett, Feledy Gyula által készített Lenin-sorozat méltán nyerte el a pályázat egyik díját. Kár, hogy ugyanezeket a lapokat láthattuk tőle a Műcsarnokban is! Nem héroszt, szükségtelenül nim- buszos, patetikus alakot állít elénk Feledy, hanem valódi világnagyság hétköznapi emberségét hiteti el velünk úgy, hogy mi nem is tudnánk kételkedni ebben. Dargay Lajos kibomló vörös csillaga öt lappal indokolatlanul nagy súlyt kapott, egy teljes falrészt a kiállítóteremben. Bár a gondolat és a kivitelezés is pozitívan értékelendő, tartalmilag nem olyan jelentős a sorozat. Bukta Imre sorozata — Egy jel átalakulása — szinte az ellentéte az előzőnek: önmagában minden lap nagy műgondról, odafigyelésről tesz tanúbizonyságot, s a létrehozott képi, pontosabban rajzi egység nagyon szép texturális összhatással bizonyítja az adott lap szuverén létének jogosságát. De a jel átalakulásának gondolati folyamata kissé elvész az önállósult lapok saját jelentéstartalma mögött. Szabó M. László grafikáinál — Végiggondoltam egy transzport útját I. és III. — olyannyira elvész a sorozat gondolati fonala, hogy rendszerének középső lapja nem is látható a kiállításon: így a művek gondolatával nem, csak az egyes grafikák technikai-szakmai megoldásával foglalkozhatunk. (Itt ismét felmerül a kezdetben vázolt probléma: köthetők-e ilyen formában ezek a grafikák bármilyen áttételesen is a ,,sorsforduló”-hoz?) Czinke Ferenc grafikái nem lendületesebbek, expresszívebbek annál, mintha bármi másra „emlékezne” a művész — ezzel együtt érett, tartalmas, jól komponált, folthatásában is megoldott alkotásokat láthatunk most is tőle. Pető János a Magyar katonazenészek halálára I.—II. rézkarcaival túllépett eddigi — eléggé zárt — önnön világán, s ha nem is elsöprő erővel, de meg tudta idézni azt a hangulatot, amely a front legártatlanabb katonahalottjainak emlékére ébredhet valamennyiünkben. Pásztor Gábornak nem volt szüksége ahhoz túllépésre, kimozdulásra, hogy grafikái sallangmentesen, nívósán szóljanak az októberi eseményekről. A grafikák nem felidézik, hanem kommentálják azokat. S a tárlat egyik tanúsága éppen itt rejlik: attól egyszerűek, tiszták e grafikák, attól hitelesek e művek, hogy nyíltan vállalják ezt a „nem-felidéző” mozzanatot, és intellektuálisan mégis kapcsolódni tudnak a NOSZF gondolatköréhez. A festmények között már sokkal több a negatív példa, mint az egyértelműen örömet adó mű. Mert Tilles Béla enyhén perverz motívumra alapozott „Monumentum” sorozatát lehet szeretni vagy nem szeretni. Ki mit vár egy alkotástól, ez annak függvénye! De októberhez kötni nemcsak nem lehet, de nem is engedhető meg egy ilyen összekapcsolási szándék. Nem mintha nonfiguratív eszközökkel nem lehetne tematikus képet festeni (Tilles- nél épp az a probléma, hogy az életből, sőt a házak oldalfalának gyermekrajzaiból jól ismert motívumot „álcáz”, s nonfiguratív elemként használva más tematikát épít rá. Ellenpélda legyen Bodó Károly Auróra című festménye. Bodó — aki másik két festményében a jó átlagos önmagát nyújtja — itt többet tud adni a maga által megszabott, kerekded forma izgalmasan izzó kitöltésénél, s az Aurórán sikerül az ellipszisbe olyan világot építenie, amely a történelem Auróráját (a hajót s a történelmi hajnalt egyaránt) érzékelteti. A mű — sajnos — elkerülte az egyébként rengeteg díjat kiosztó zsűri figyelmét. A tárlat vitathatatlanul legjobb két festménye Lóránt János A forradalom romantikája I.—II. című két kompozíciója. Fanyar, majdnem monokronisztikus műveinek sorába töretlenül illik bele ez a két — a NOSZF emlékének jegyében született — festmény. Itt találkozott legtisztábban a művész és a pályázatot kiírók gondolatisága, s e tisztaság — no és Lóránt kvalitása — két szép képet eredményezett. Nem tekintve a tematikai kötődést Váli Dezső Elindul című festménye követel még odafigyelést és elismerést, mert olyan szép képi rendszert teremt a művész puritán eszközeivel, hogy ez sokkal többet jelent a néző számára, mint bármilyen hangzatos jelszóhoz készült illusztráció (Bélapátfalvi építők — Sugár Gyula), vagy egy figura beapplikálásával a „közérhetőségre” törekvő absztrakció (Misch Ádám), avagy a vörösben tartott színvilágával tematikussá válni kívánó — egyébként gyengén megfestett — életkép (Ezüst György). Váli Dezső ezekkel szemben fekete, sárga, fehér, szürke színekkel olyan nonfiguratív rendszert épít, amelyben az „indulás” mozzanata nyilvánvaló, s hogy itt látom — ezen a kiállításon — még azt is vélem-hiszem (ha nagyon akarom), hogy az Auróra indulásáról van szó. De én nem akarom ezt hinni. Higgyék azok, akik úgy tartják — szemben velem —, hogy egy művész azzal tiszteleg a NOSZF és 9
