Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Arcok és sorsok (A Hatvani Galéria első portrébiennáléjáról)

kát, az ábrákat, lázasan versenyt futva az idővel. Néha könyörög, néha káromkodik, de legtöbbször a feleségéhez leírt szerelmes szavak adják vissza türelmének morzsáit.

1944 áprilisában Budapesten van. János apokaliptikus látomásait hívja segítségül a jelen borzalmainak kifejezésére. Már nem felel meg az önarcképi vallomás, egy általánosabb érvényű, mindenki által ismert próféta szaBorsos Miklós művészete

Ha azokat a nemes törekvéseket, megvalósult művészi szándékokat kívánjuk összegezni, amelyek a modern magyar szobrászat fő vonulatát jelzik, a század első harmadában működő úttörő mesterek utáni nemzedékből az elsők között kell Borsos Miklós művészetét említenünk. A ma 71 éves szobrász kétségtelenül egyike a kortárs művészet azon kevés számú alkotóinak, akik napjaink széttöredező világképe ellenére is szintézisre, a jelenségek mögött rejlő lényegi összefüggések gondolati és formai megjelenítésére törekszenek.

Borsos az erdélyi Nagyszebenben született, de már fiatalon Győrbe került, ahol vésnöki képesítést szerzett. Művészi ambícióit 1928-as firenzei tartózkodása szabadítja fel, amelyet követően beiratkozik a Képzőművészeti Főiskolára; akadémiai tanulmányait azonban csakhamar félbehagyva ismét Itáliába, majd Dél-Franciaországba utazik, hogy eredetiben lássa az antik és a reneszánsz művészet emlékeit. Itteni tapasztalatai döbbentik rá, hogy korszerű művészet csak a régi mesterek lényeglátó egyszerűsége nyomán, a kialakult műfajok és értékek tiszteletben tartásával teremthető. 1932-ben a Nemzeti Szalon csoportkiállításán még festményekkel és rajzokkal szerepel, 1941-ben, első önálló tárlatán azonban már szobrászként mutatkozik be.

Legkorábbi kompozíciója, az 1933-ban készült „Anyaság” már kiérlelten mutatja szobrászi koncepcióját, amit a klasszikus szellemiség és a legmodernebb plasztikai formák egybefogása jellemez. A szobrászművészet évezredek során kialakult alaptörvényeit, a tömbszerűséget, a szűkszavúságot, az anyag természetét érvényre juttatva fogalmaz, de figyelemmel van a szobor eszméjéből, a művészi célból adódó követelményekre is. Innen, hogy bár rendszerbe foglalható „stílusa” nincsen, mégis olyan egyéni formanyelvet épített ki, amely egyetemes irányba tágította a szobrászatot. Művei nem másolják, hanem új- raköltik a természetet, nem külsőségeikben, de tartalmukban tapadnak a valósághoz.

Témát a legtöbbször közvetlen környezetéből merít: fő ihletője a Balaton-környék mediterrán hangulatú tája és embervilága, amelyet hol pszichológiai érzékenységű portrékban, hol a természet alkotta formák elvontabb formaerejével elevenít meg. Szüntelenül izgatja a világ kétneműsége, a masculin és a feminin örök, de minden időben megújuló, intim kapcsolata: egységükben az élet erkölcsi és anyagi szépségeit, ellentétükben a létezés drámáját ragadja meg.

Ami e művészet mondanivalóját, szellemiségét illeti, azt egyetlen szó, a humanitás fejezi ki a legtalálóbban. Ez sosem csak tárgyszerűen, az alkotások motívumaiban, témáiban van jelen, de jelen van abban a derűs, vidám emberszeretetben, játékosan önfeledt életérzésben is, amely valamennyi Borsos-művet —- még a tragikus véná- júakat is — áthatja. Alkotásainak ezért nincs mozgásuk,

va talán erősebben szól. Utolsó ránk maradt munkája — a Szolnoki vázlatkönyv — hasonló elképzeléssel a végső vázlatlapokon Krisztus szenvedéseit hívja például a világ szenvedéseihez. De hiába minden, sem könyörgés, sem szerelem, se isten, se ember nem mentheti meg. Októberben el kell indulnia utolsó útjára. Beteljesedett rajta végül az a sors, amit évekkel előbb jósolt magának.

Egri Mária

csak örökké tartó állapotuk: a művészben élő nyugalom és harmónia mint időtlenség és állandóság jut kifejezésre. A kérdést tehát, hogy van-e a létnek értelme, Borsos igenlően, optimistán válaszolja meg, jóllehet, ez a válasz minden esetben kemény küzdelmébe kerül, miként a Hatvani Galéria első portrébiennáléj án is szereplő művein — Pap Károly, Keresztury, Fiúfej — nyomon követhetjük.

Borsos a kőmegmunkálás páratlan tökélyű mestere: csodálatos színű és hatású anyagokkal dolgozik, s utánozhatatlan a kőanyag sajátosságait felszínre hozó technikák megválasztásában is. Skálája a textúra síma monumentalitásától az anyag nyugtalan; rusztikus kezeléséig terjed, attól függően, hogy lírai, avagy drámai benyomást akar kelteni. Emlékezetből mintázott, valós hatású arcmásaiban az ábrázolt jellem belső feszültségeinek megfelelően valósággal összetördeli a márványt és a bazaltot („Egry József”, „Szabó Lőrinc”, „Babits Mihály” stb.), míg mitikus hangoltságú fej tanulmányaiban („Csillagnéző”, „Hajnal”, „Tihany leánya”, „Sellő”) a legömbölyített alapformára egyszerűsít. Ősformákat idéznek torzói, állatábrázolásai és figurális kísérletei is, amelyeket esetenként csak egy hajszál választ el a nonfigurációtól. Hogy mégsem érezzük absztrakt szobornak őket, annak a bennük testet öltő természetélmény az oka, amelynek üde realitása életet lehel a mértanias formákba.

A szobrok azonban csak egyik — bár kétségtelenül döntő — részét képezik Borsos munkásságának. Legalább ennyire jelentősek érmei és plakettjei. Érmészete a reneszánszkori érmek nemes vonalhangját és a barokk érmek apró formátumokkal operáló mintázatát követi; részletgazdagságukat véséssel éri el. Plakettjein a természet életét és a történelem folyását elemző meditációi öltenek formát. A magyar szobrászatban új iskolát teremtő lemezdomborításain a festői hatás dominál: a többnyire népi jeleneteket feldolgozó nagyméretű rézlapok egyszerűségükben is sokszínűén tolmácsolják alkotójuk romantikus alaptermészetét.

A rajz Borsosnál a plasztikai munkálkodás elhanyagolhatatlan háttere: grafikái mintegy kiszélesítik és elmélyítik a szobrain összefoglalt világképet. Az alig néhány vonalból, vagy lavírozott foltból álló, tág horizontú lapok a leggyakrabban a tér és az idő szinte minden tár- gyias vonatkozást mellőző, zenei hatású sűrítései, máskor a művész emberi-etikai töprengéseinek — jórészt bibliaimitológiai témákban kivetített — hordozói. Tavaly készült, „Emberi képek” címet viselő nagy ciklusában Borsos mintegy újraéli az emberi lélek történetét, hogy az élet—halál közötti állapot valamennyi stációját megjárva, végleges érvénnyel tisztázza önmaga számára a művészi és emberi gesztusainak értelmet adó eszményeket. Megrendítően mély, szinte dantei méretű pokoljárásról tanúskodnak ezek a képek, titáni birkózásról sorssal, asz11