Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - JELENÜNK - Szokolay Zoltán: Él-e még a magyar zsoltárköltő?
4. Az epikus jellegű zsoltároknak van a legkevesebb költői értékük. A zsidó nép történelmének egy-egy eseményét elmesélő énekek egyhangúak, csaknem unalmasak számunkra, idegenek számára. Ráadásul éppen ezek a zsoltárok a legterjedelmesebbek is, bár szerencsére igen kevés található belőlük a Psalteriumban. Szenei nyelvének költői ereje néha még itt is csodát művel, Isten cselekedeteit a többi zsoltárban megszokott módon jeleníti meg: „Égi kenyérrel őket tartá, És az kősziklát felszakasztá, Kiből az víz az szárazra, Mint egy patak kibuzdula” (105. zs.), vagy éppen ellenkezőleg: „Az veres tengert megfeddé, S menten elszárada vize” (106. zs.) Mindvégig érződik azonban, hogy a Psalterium epikus része Szenei számára idegen folyam, melynek csak távoli csobogása hallatszik. 5. Ritkaságszámba megy, szinte alig található a Zsoltárkönyvben könnyed hangvételű, akár idillinek is beillő ének. Ezeket a csendéleteket viszont olyan szépen szólaltatja meg Szenei Molnár Albert, hogy bizonyosak lehetünk benne, békésebb életkörülmények között ilyen is lehetett volna költészetének alaphangja. „ .. . esetleg más műfajokkal is megpróbálkozott volna” — mereng el ugyanezen a gondolaton Tőzsér Árpád. Szinte látjuk a fények, formák) boldog játszadozását a játékos barokk stílust idéző hangvételű 114. zsoltárban: „Az tenger ezt látván hátra álla, Az Jordán vize félen fordula, Mind hátra sietének, Az hegyek szökdöstek mint az kosok, És az halmok mint az juh bárányok, Magasan szökdösének. Mi lelt téged, tenger? mit térsz hátra, Mi lelt téged, Jordán? ki űz vissza, Hogy elszaladsz ily igen? Mit szöklettök hegyek mint báránkák? És ti halmok mint az kis juhocskák Miért szöktök ily fönnen?” Az idillikus hangvételű zsoltárod nyelve csörgedező, víg patakocska; kár, hogy csak oly ritkán fakadhatott Szenei Molnár Albert ajkán. Néhol, egy-egy kép erejéig viszatér még a zsoltárokban, mint búvópatak, mikor előbukkan. Gyermeki bája, kedves varázsa miatt a 113. zsoltár érdemel megkülönböztetett figyelmet. A 147-ben Isten „Az földre szállat fejér havat, / Mint az szép szálan- kozó gyapjat, És az deress zúzmarázokat, / Az földre hinti mint az hamvat.” A 127. és a 128. zsoltárokban pedig egész kis családi idill kerekedik. Annak a békés otthonnak a képe rajzolódik elénk, melyre Szenei is igen vágyhatott : „Feleséged házadban Mint az szőlővessző, Gyümölcsöt szépen hozván Ha eljő az idő. Meglátod gyermekidöt Te asztalod körül, Renddel mint olajvesszőt, Kikben szíved örül.” (128. zs.) Szenei Molnár Albert zsoltárfordításának verstani sajátosságairól könyvespolcnyi tanulmány perlekedik egymással. Zenetudósok, filológusok, költők csaptak össze, hogy a maguk igaza szerint eldöntsék a kérdést. Kezdetben úgy vélte az irodalomtudomány, hogy Szenei csupán a szótagok számára és a rímekre ügyelt. Később megpróbálták hol a magyaros verselés, hol a nyugat-európai (jambikus) felé terelgetni az immár több száz éve kész zsoltárokat. Parázs viták folytak a dallamtól való függés, dallamhoz való alkalmazkodás kérdésében is. Végül Gáldi László alapos vizsgálódásaiból született meg 1958-ban az a tanulmány (Szenei Molnár Albert zsoltárverse — Irodalomtörténeti füzetek 18.), mely véget vet a csetepaténak, s kijelöli Szenei Molnár Albert zsoltárversének helyét a magyar verstörténetben. Megállapítja, hogy a Zsol- tároskönyv készítette elő, könnyítette meg a nyugat-európai verselés Magyarországon való meghonosodását; Molnár Albert a jambikus verselés első magyar próbálgató ja volt, aki fordításában az időmértékes ritmust a tartalomnak megfelelően váltogatta a magyaros formákkal. A reneszánsz alkotók már tudatosan használták gondolataik kifejezésére a különböző versformákat. Tudatos verselő, reneszánsz verselő volt Szenei Molnár Albert is, így cselekedett hát ő is. Nyelvi hatása az érzéki képalkotás bőségének, az eredeti népi íznek köszönhető. Képalkotó gazdagsága, költői ereje azonban nemcsak hogy a nép nyelvéből táplálkozott, hanem a XVII. századtól napjainkig fölmérhetetlen hatással volt arra. A zsoltárok meghonosodásával napról napra gazdagodott a magyar nyelv, s az egyszerű emberek gondolatvilága! Egyes sorok szinte szállóigévé váltak. Külön tanulmányt érdemelne ezek vizsgálata, hiszen e témában mind a mai napig csak Baráth Imre református lelkész 1934-ben egy lelkészegyesületi gyűlésen fölolvasott vérszegény tanulmányára, apró elmemoccanásaira szorítkozhatunk. (A tanulmány a középszabolcsi lelkészegyesület gyűlésén hangzott el, nyomtatásban a Debreceni Protestáns Lapok közölte 1934-ben. Címe: Szenei Molnár Albert zsoltárfordításaiból a nép ajkára átment szólásformák). Néhány eredeti példát azonban ő is talált. „Se szó, se tartomány” — használják a szólást az alföldiek, s ez a 19. zsoltár egy sora. „Gonoszságban jártál, hé!” — mondják a Tisza mentiek. „De akik gonoszságban járnak” — hangzik az 1. zsoltárban. Sikertelen, hiábavaló munka esetén használja a népnyelv a „Hegedűnket függesztettük fűzfákra” szólást, s ez a 137. zsoltár motívuma. Itt említek meg még egy szólást, melyet Erdélyi János jegyzett föl először közmondásgyűjteményében (Magyar közmondások könyve, 1851.): „Verje meg a százkilencedik zsoltár!”. Jól emlékszünk még a 109. zsoltár megsemmisítő átkaira, s ez a példa is azt mutatja, milyen óriási hatása volt ennek a psalmusnak. De alapos kutatások után sokáig folytathatnánk még a fölsorolást. Még nehezebb, szinte megoldhatatlan föladat lenne annak föltérképezése, hogy a szépirodalomban mekkora volt Szenei Molnár Albert hatása. Szabó Magdát idézem néhány mondat erejéig ezzel kapcsolatban. A Kortárs 1974 augusztusi emlékszámában, a Fejét felemeli című írásában írja: „Minden magyar írót és magyar olvasót ő tanított beszélni, s oktatott ugyanolyan szándéktalansággal, öntudatlansággal absztrahálásra, a szimbólumok jelentésének kibogozására, ahogy a népköltészet teszi”, és „Zsol- tároskönyve korunkban sajátságos módon teljesen modernnek ható, szigorral, gyöngédséggel, lekerekítetten sarkú szenvedéllyel zúgó soraival a szavak és képek hajszálcsövein át működve szívódott fel, majd túlcsordult kerubimon, szép híves patakra áhítozó szarvason éppúgy, mint a fordító szándékán, beleveszett az anyanyelv végtelen folyamába, s lett felekezeten felüli, általános érték, mindenki dajkája, nemzeti tulajdon. Az Árvácska zsoltárok49
