Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Arcok és sorsok (A Hatvani Galéria első portrébiennáléjáról)
bármilyen más tisztelgést érdemlő évforduló előtt, hogy tematikus alkotást hoz létre, s nem azzal — ahogy én vélem —, miszerint legjobb művét küldi be az évforduló alkalmából rendezett pályázatra. Ám ha úgy gondolják, azzal együtt azt is hinniük kell, hogy minden alkotói tudat egy pályadíj összegével bármilyen irányba orientálÁmos Imre önportréi Ámos Imre önportréi merőben eltérnek a konvencionális értelmű arcmásfogalomtól, ö nem jellegzetes vonásait kívánta az utókorra hagyni, hanem átélt lelkiállapotait. S miután életének utolsó fél évtizede egybeesett az emberiség történelmének eddig legsötétebb korszakával: az ő szorongása, félelmei a szólni nem tudó milliók lelkiállapotát is közvetítik. Ámos tudatosan érlelte képességét belső élményeinek a sűrítésére, majd az általánoshoz kapcsolásukra. Alkotói szándékáról 1937-ben így ír: „ ... a teljesen szubjektív emlékképekből táplálkozó ví- ziós képekre helyezzük a fősúlyt. Szeretném azt az irányt továbbvinni úgy, hogy a kép szuggesztíven fejezzen ki örök emberi érzéseket, amelyeket a legrégibb korok emberei is éreztek és a jövendő gyermekei is éreznek majd. Egyszóval a lelki élettel összefüggő, mindenkiben felébredhető, rajtam keresztül individuálisan megnyilatkozó és mégis általánosan emberi érzéseket. A lefestett, natúréból vett motívumok csak arra szolgáljanak, hogy hozzájuk asszociálódva jelenjék meg a víziószerű látomás ...” Amikor Ámos ezeket a sorokat leírta, még nem gondolta, mennyire nem lesz szüksége „emlékképekre” ahhoz, hogy belőlük „víziós” látomások fakadjanak, s fölösleges keresnie az „örök emberi” érzelmek általános jegyeit ahhoz, hogy munkáival másokban is rezonanciát ébresszen. Mert a közönséges hétköznapok produkálnak óráról órára olyan víziókat, olyan iszonyú látomásokat, amelyeket nem elképzelni, de átélni, elviselni kell. Ámos művészetének korábbi korszakaiban is kedvvel szerepeltette saját magát főfiguraként, mintegy jelezve, hogy amit megfest, az az ő élménye-emléke, az ő világa. 1939 —44 között kialakult szimbólumrendszerében pedig majdnem kizárólagosan alkalmazza saját attribútumait, ha alakot is komponál. Az ő önportrévonásai jelzik a középpontot, a történések, víziók centrumát. Vele történik minden, ő a látomások alanya. De mert ő csak egy a millió hasonló közül, mert szubjektív panasza egész Európa háborúban sínylődő népével közös — lehet Ámos utolsó korszakának művészete a fasizmus, a második világháború adekvát művészi tükre, önportréival, mint munkáinak központi magjával, szimbólumrendszerének egyik alkotóelemével foglalkozni tulajdonképpen nem jelent mást, mint szimbólumaiból kibontani Ámos lelkiállapotait, megismerni életét, átélni a történelmet. 1907-ben, hetven évvel ezelőtt született Nagykállón, az egyik legrégibb magyarországi héber településen. Gyermekkorának szigorú vallásos légköre, a káliói szent rabbiról keringő mesék, csodás történetek, a hagyományok szabta keretek között megtartott ünnepek, rituális szokások, tárgyak egy életre szárnyakat adnak fantáziájának, s befolyásolják jelképeit, motívumait. Az érettségi bizonyítvány megszerzése után először a műegyetemen, majd 1929-től a Képzőművészeti Főiskolán tanul. Már az iskolaévek alatt kiállít, díjakat nyer. 1934-ben végez, egy év múlva kollektív tárlaton szerepel az Ernst Múzeumható. S hogy ez nem így van, azt nemcsak én, de a kiállítás is tanúsíthatja. S hogy az előzőeket ma már kevesen hiszik, arra szintén jó példa ez a pályázat. Mert csak így lett jó a „Sorsforduló” című kiállítás. Chikán Bálint ban, ugyanitt 1936-ban is feleségével, Anna Margit festőművésszel. Kettejük kapcsolata olyan teljességet ad Ámosnak, hogy egyénisége kiegészítője-részeként a képein szereplő Emberpár, a Nő szimbolikus asszony formáit mindig Anna Margittól kölcsönzi. Életük amilyen harmonikus érzelmi téren, annyira nehéz az állandó kenyérgondok miatt. Talán az utolsó igazán szép élményük 1937-ben egy rövid párizsi út, találkozás Chagallal, André Lhote-tal, a biztatás, marasztalás — s a hazatérés a legteljesebb bizonytalanságba. Ettől az évtől kezdve keresik fel nyaranta Szentendrét, a csodálatos hangulatú duna- parti kisvárost, amely nemcsak képre, de többször versre is ihleti. Mert Ámosnak nem elég sokszor a vászon, a ceruza, rímbe is kívánkoznak gondolatai. Hogy rendezze gondolatait, s hogy megőrizze a maga számára, 1935-től naplót is vezet. A szelidebb időkben lírai gondolatok sorjáznak a papíron, ugyanaz az Ámos Imre álmodik, mint aki asszociatív-expresszionizmusnak nevezett stílusában ezüst-lebegésű festményein. A későbbiekben pedig, amikor már a fölgyorsult idő, életének megérzett, közeledő határai a festésnél gyorsabb közlésformákra kényszerítik, egyre többet ír. Majdnem kétesztendős oroszországi hadifogsága alatt ír verset, gondolattöredékeket, rajzol mindenféle papírra, borítékdarabra, nyírfakéregre. 1940- től egyre többször viszik munkaszolgálatra, ideje úgyszólván alig akad nyugodt alkotómunkára. A sűrűsödő események, megaláztatások, a létük fenyegetése egyre több jelképet sorakoztatnak szimbólumai közé. S az asz- szociációs kör egyre tágul, a valóság egyre több embert von az érintettek táborába. Megjelenik Ámos képein az Angyal, hogy kezdetben őrzője, kísérője, önportréinak állandó követője legyen. Később tragikusabb szerepre kényszerül. A jó angyal elbukik, megkötözve, sírva hull, egyik képén hentes bárdja alatt pusztul. Felváltja a korhoz jobban ízesülő Halál angyal, amely pusztítva, rombolva veszi át a világot. Ámos a derű perceiben hiszi, reméli, hogy hazatér, megtartja őt Istene, felesége egy boldogabb munkás élet számára. Hiszen annyi elvégezni- valója lenne még! Ugyanakkor tudja, hogy sorsa nem válhat el sorstársaiétól, végül is nem fogadhatja el a kínálkozó menekülési alkalmakat, vállalnia kell sorsát. Ezért festi, rajzolja önmagát annyiszor ravatalon, koporsóban, megadva magának azt a végtisztességet, amit sejtett, hogy elmarad. Arcának szelíd vonásai a jól ismert sapka alatt megkeserednek, megráncosodnak. Már 1936-ban azt írja egy önportréja alá: Mi lesz velünk? Később egyik keserves élményű munkaszolgálata után megpróbálja lerajzolni arcát a szájába fogott ecsetvéggel. Mert mi lesz, ha lefagynak ujjai? Élni akar, dolgozni mindenáron. Pedig sokszor egészen szorosan lép mellé a halál, szinte súgja: nincs már sok hátra. A legteljesebb kétségbeeséstől a reményig hullámzik benne a bizonytalanság. Rója a sorold
