Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Arcok és sorsok (A Hatvani Galéria első portrébiennáléjáról)
ha nekik joguk van gépükkel művészetet művelni, a festőknek, szobrászoknak, rajzolóknak is engedtessék meg, hogy a maguk eszközeivel, ecsettel, vésővel, mintázófával, krétával, szénnel, metszőkéssel, karctűvel portrék létrehozására vetemedjenek. Minden művészeti ág hivatott képviselője alkalmas arra, hogy embertársairól, elhunytakról és élőkről művészi jellemzést adjon, egyénie- sítve vagy tipizáltan, valósághűen vagy stilizálva, szemlélődve vagy dramatizáltan, életképszerűen vagy lendületesen, mindig úgy, ahogyan a művész önmaga reflexióit is figyelembe véve, modelljének a karakteréről minősítéssel is szolgál. Ha valaki az ókori Kelet architektonikus királyportréit nem is tekinti hiteles ábrázolásnak, Nofretete, Ame- nofisz, majd Periklész, Szókratész, Platón arcmásait bizonyára elfogadja dokumentumnak is, művészetnek is. A történelem, a művelődés nagy alakjai úgy élnek az emberiség tudatában, ahogyan a képzőművészek megörökítették őket. Mátyás királyunkkal az ismeretlen beutzeni kőfaragó ismertet-meg bennünket, Erazmusszal az ifjabb Holbein, a világtörténelem leghatalmasabb császárával, V. Károllyal Tiziano. Persze, lehet hogy egyik-másik régi arcmás idealizált felfogásban készült, ma már semmilyen deheroizálás nem tudja az utókor képzetét megváltoztatni az ábrázoltakról. A naumburgi dóm alapítóit két századdal haláluk után faragta meg a névtelen szobrász. A rossz emlékű őrgróf feleségének, Utának a figurájában a kőfaragó szerelmi vallomást tett egy szépasszonynak, aki Tárlat a Nagy Október jegyében Annak a Heves megyei képzőművészeti pályázatnak az eredményéről kívánok summásan tájékoztatni, amelynek az anyagából Egerben, Hatvanban és Gyöngyösön is kiállítást rendeztek „Sorsforduló” címmel a tél folyamán. A bemutatott művek összképe alapján felmerül a kérdés, miként azt a NOSZF tiszteletére a Műcsarnokban rendezett kiállítás kapcsán is meg kellett már említeni: vajon meg lehet-e idézni ma hűen a 60 éve történteket, átélheti-e egy ma húszon vagy harminc valahány éves ember olyan fokon a Nagy Október jelentőségét, hogy abból számunkra is újat adó mű szülessen? A választ a kérdésre a kiállított művek adják: kevesen. így azután nem is volt tartható a szigorú tematikai megkötés, hiszen akkor nem szerepelhetne a kiállításon — bár ezzel még a színvonal nem romlana különösebben — például Mazsa- roff Miklós tájképe (Heves megyei dombok), vagy Bartl József három képe (Variációk I.—III.). A követelmény tehát nyilvánvalóan nemcsak a „sorsforduló” megidézése volt, hanem általánosabb: bemutatni a béke, az építés nagyszerűségét, lehetőségeit, egyszóval mindazt, ami nálunk a történelmi esemény következtében létrejöhetett, illetve mindazt, amiben élünk, ami ma, itt, hazánkban körülvesz bennünket. így lehetnek a falakon napi munkát végző parasztok, építők, ipari tájak. S egy harmadik lehetőség volt a tematikához általános síkon kötődni. Gondolok itt például Feledy Gyula Lenin-sorozatára, vagy még inkább Dargay Lajos öt fázisban kibomló vörös csillagára. Most nézzük részletesen a kiállítás anyagát! A kevés szobor között figyelemre méltóak is voltak, sőt Markolt György Fáradt munkása az egyik legszebb darabja a kiállításnak. A hallatlan érzékenységgel mintázott portré még a művész együttérzését is mutatja azon túl, hogy hitelesen idézi meg a fizikai munkában megfáradt embert. így kölcsönadta arcát a rég elporladt úrnőnek. De arra is van eset, hogy torzít a művész. Mint ahogyan Dante bosszút állt ellenségein, mikor pokolba küldte haragosait, az au- tuni Gislebertus mester is a kárhozottak közé sorolta azt az apát urat, aki nem fizette ki megállapodás szerinti bérét. A portrékészítés ma is társadalmi szükséglet. Elkerülhetetlen, hogy elhunyt kortársak, jeles elődök előtt tisztelegjenek kisebb-nagyobb közösségek, jubileumokra emlékezzenek az utódok. A közvélemény nem elégszik meg azzal, hogy csupán mértani testek, betonjelek utaljanak magasztos példákra, hősi áldozatokra. S nem azért, mert — miként a sznobok, a mucsai előkelőségek hirdetik — a nép fejletlen, hanem mert nincs teljesebb, igazabb, tökéletesebb magánál az embernél, annál a valakinél, akit nem akarunk elfeledni, mert élt, írt, szeretett, mert vál- lata a szegényeket a gazdagok ellenében, a jámborokat az agresszorokkal szemben, az igazságot a hazugság helyett, az őszinteséget a képmutatók csörtetése közben, a szerénységet a kiskirályok dáridója idején. A portré ugyanis lehet vallomás, ítélet, elismerés, tanúságtevés, lázadás, érzelem, gondolat, annyiféle, ahány modell művészi teljesítményre ragadtatja az alkotót. S mivel a kifejezés technikái között nem kizárásos alapon válogat a művész, a hagyományos műformákat tovább életi a mindenkori igény. Pogány ö. Gábor 8
