Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - E. Nagy Sándor: Remenyik Zsigmond társadalmi "kiszakadása"

Ha egybefűzzük őket, akkor sem jelentenek semmit, akkor sem mondanak róla semmit. Ennyit érnének a fogalmaink?”

A teljességre törekvő értékelő munka nem kerülheti meg a látszólag egymásnak ellentmondó fogalmakat, s mind fontosabbnak tűnik ezek között a tervszerű rend- teremtés. Az alábbiakban nem vállalkozunk az egész életpályát átfogó vizsgálatra, csupán a felnőtté válást jelentő eszmélés első pillanataiban igyekszünk megkeresni Remenyik Zsigmond világképének ösztönző indítékait. A fiatalkor valóságélményeit és szellemi hatásait szeretnénk szembesíteni a század eleji forradalmak korával, amely a világnézeti döntés történelmi kényszerét hozta a felelősséggel gondolkodó ember számára.

Remenyik Zsigmond a huszadik századdal volt egyidős, így ifjúkorának forrongó esztendei a forradalmakba torkolló háborús idők felgyorsult társadalmi-történelmi eseményei között teltek el. Páratlanul korán eszmélő ifjúként származásának kettős körébe zártan fordult szembe környezetével, amelyben egyre inkább kiütköztek a dzsentri életforma anakronisztikus vonásai és a vidéki kispolgári vegetáció terméketlensége. Évtizedekkel később a Bűntudat-ban és a Sarjadó fű-ben majd vallomást tesz mélyebb vonzódásairól, de a tízes években Dormánd — a szülőfalu — még egyet jelentett a feudális kötöttségekkel, Eger pedig — a felnevelő kisváros — a megállapodott és cselekvési távlatát elvesztett polgári középréteg kisszerűségével volt azonos. Naplójában indulatosan fakadt ki: „Micsoda élet! Mily kompániába kerültem ... Maradi nép, — és meg nem ért semmit. Istenem! És durvák, — mint a pokróc. Undor fog el. Gyámkodni akarnak, atyáskodni, — és erkölcsöt hirdetnek, — ésszel — nekem, ki én ezt értem... Mintha egy őserdőben volnánk, állatok és vadak között... nem értenek meg ... Eh, ez, ez a város rémes. Itt meg kell dögölni...”

Az éveken keresztül vezetett napló jegyzetek arról is vallanak, hogy ekkori lázadását anarchikus életszemléletté emelte: „Mily ostoba a világ! Mindenki és minden. Nem hiszem, hogy ez csupán pillanatnyi felhevülés késztette kifakadás — ez a való —, ami undorral tölt el”. Megérlelődött a szakítás vágya is: „E várost úgy kívánom elhagyni, mint a halott a sírt, ki a börtönből, — de remegés fog el, ha a távozás eszembe jut. Egy későbbi élet jut eszembe, — a készülődés, — a vergődés, keserű élet és minden, — de nem félek ettől, — semmitől sem félek — csak a vég jó legyen — úgy minden jó lesz.” Majd máskor: „Eger vonz és taszít. .. Elég, itt elég volt!”

Az iskolás évek kisvárosa egyházi, katonai és hivatalnoki kasztrendszerével ugyancsak a feudális értékrendhez és szemlélethez igazodott, és ezzel egy tágasabb, merészebb és európaibb tájékozódási igényt tudatosított az írói vágyakat dédelgető gimnazistában. Lényegében az a dzsentri életforma fogta körül Remenyiket Egerben is, melynek hanyatlását a dormándi és hevesi családban eladósodó birtokosok, lezüllő katonatisztek és hivatalnokká „emelkedő” szolgabírák jelezték. A káptalani uradalmak függvényeként fejlődésében megállapodott megye- székhelyen talán még erősebb volt a feudális hagyományok hatása, bántóan züllött formasággá a dzsentroid tekintélytisztelet. Egyet jelentett így ez a kettős zárt kör, jelentette a magyar elmaradást, a parlagi szellemet, a változásra megérett valóságot. Innen csak egy magasabb szellemiséghez, egy igazabb és őszintébb művészethez lehetett fellebbezni: „Itthon nevetés — és gúnyolják írásaimat ... Olvasták itt Gorkijt, Balzacot, Flaubertet, Dosztojevszkijt, Tolsztojt? Nem — még meg sem vették — és

az időt nem lopják vele — Jókai az úr itt és a művész’ — olvassuk a későbbi író naplójában.

Remenyik Zsigmond ily módon már ifjúkorában leszámolt azzal a világgal, melyet legmerészebb osztályos író-elődjei is csak megreformálni szerettek volna. Számára már reménytelen volt a dzsentri polgárosulásának mások által kívánt útja: a háború és a forradalmak végleg eloszlatták az illúziókat. A régi táblabírák legendáját ugyanúgy, mint az úri svihákokkal becsületes csatát vívó Tóth Mihály utópiáját.

A dzsentrivilágból kiszakadt írók már Remenyik előtt sokat elmondtak osztályukról: személyes sorsukban élték át a tragikus hullásokat, és a maguk módján távolabbra is igyekeztek tekinteni. Az előzmények után a francia naturalizmustól ösztönzést kapott Just Zsigmond szava hangzott a legmesszebbre, de A kiválás genezise inkább az arisztokrácia fiziológiai és morális hanyatlására figyelmeztetett. A kis- és középbirtokos dzsentriről már azok vallottak igazán, akiket többé-kevésbé megérintettek a századforduló és a századelő modern társadalmi és művészeti eszméi.

Műveinek valóságrajzával, reális atmoszférájával közülük is kiemelkedik az osztály-élményt származásában és sorsában hordozó Török Gyula. Igazi mélységében ismerte fel osztálya sorsát, — A porban című regényében Kender Pál akaratgyenge öngyilkosságával kegyetlenül ítélt is felette —, de amikor továbbgondolta a kibontakozást, csak Öz József rezignált vergődését és fiának, Öz Antalnak puritánságát tudta eszményként állítani. A zöldköves gyűrű dzsentrinagyasszonyában, Józsa-nagy- mamában több szépséget mutatott fel, mint a sznob rangkórságot az őrületig hajszoló „igazi” polgárlányban, Burger Deborah alakjában. Török Gyula is azt ábrázolta, amit Kaffka Margit még erőteljesebben emelt ki a Színek és évek igazságával: a pusztuló dzsentrivilág magával rántotta a hozzá asszimilálódni kívánó és egyébként is erélytelen magyar polgárságot. A Pórtelky Magda körül felbolydult életben Vodicska Jenő öngyilkossága egyértelműen erre mutatott. Kaffka Margit — korai halála előtt — a háborús szenvedések ábrázolásával lépett túl a történelmietlenné vált életforma erkölcsén.

A fiatal Remenyik első olvasmányai között azoknak az íróknak művei közül, akik a dzsentri életforma mély válságáról tudósítottak, elsősorban Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula alkotásaira bukkanunk. Mindkét író művei ott sorakoztak — díszkötésben — a dormándi szülőházban és az egri Király utcai otthonban. Mikszáth Kálmán keserű kiábrándulása megdöbbentette, de illúziói idegenek maradtak számára. Krúdy Gyula modernebb írónak tűnt, s bár csodálta stílusművészetét, az „álomvilágban najózó” Szinbád és az „időtlenségbe postakocsizó” Al- vinczi Eduárd menekülését már nehéz volt összeegyeztetni azzal a szociális szenvedéllyel és érdeklődéssel, amelyet Ady és a nyugatosok, illetve a Jászi Oszkár nevével fémjelzett polgári radikalizmus keltettek fel benne.

Igaz, első írói kísérletei között ő is elbeszéléssé formálta legalapvetőbb osztály-élményét, de az 1916-ban keletkezett, és a ciszterciek gimnáziumának Vitkovics- önképzőkörében megbírált Békák a kútban című kisregény torzónak maradt. Szerzőjének szemléletéről így is vallott persze, hiszen a regénykísérlet hősét apja testvéréről mintázta. A töredékes alkotásban István úr, az egykori katonatiszt és a váradi nők hajdani kedvence megöregedve és félig agyalágyultan táncol hajnalig, mértéktelen duhajkodásával már Móricz dzsentri-hőseit idézve. István úr a „huncut” dzsentrik és a szépségeket sírba döntő, a történelmi jelenidőből tragikusan kihulló hő71