Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - E. Nagy Sándor: Remenyik Zsigmond társadalmi "kiszakadása"
sokkéi ellentétben inkább a Kivilágos kivirradtig és az Űri muri világába illik. A lázadó felismerések eljuttatták Remenyiket az első világháború elítéléséig is. Erről vall az ugyancsak 1916-ban írt Egy irgalmas lélek című elbeszélése, amelyben a „vén Palcsó, az öreg katona” a lövészárkok közelében vallja magát szocialistának, és fellázad az esztelen öldöklés ellen. Ez a kor progresszív szellemiségével egybehangzó humanitás és antimilitarizmus ugyanakkor nem jelentette azt, hogy a fiatal Remenyik Zsigmond biztos és egyértelmű világnézettel rendelkezett volna. Inkább a tisztánlátás szenvedélyes vágya élt benne, ami segítette az igazságok kimondásában. Pedig fiatal korának minden energiájával, türelmetlenségével és óriási becsvágy- gyal igyekezett tájékozódni olvasmányai között. Miután leszámolt a dzsentroid-kispolgári életforma sekélyes kultúrájával és hamis erkölcsével, új eszményeket keresett. Szorgalmasan vezetett naplója és későbbi visszaemlékezései igazítanak el bennünket ekkori küzdelmeiben. Az írói pályával kapcsolatos tervei érthetővé teszik, hogy legalapvetőbb olvasmányélményei irodalmi-művészeti jellegűek voltak. Feljegyzései között megtaláljuk mindazokat az írókat, akik a századelő irodalmi- és ízlés-forradalmát előkészítették. A naturalisták — Zola, Hauptmann, a Goncourt-fivérek, Strindberg és Ibsen — ugyanúgy hatással voltak rá, mint a Balzac, Flaubert és Tolsztoj nevével fémjelezhető realisták. Mindezek között a valóság ellentmondásos mélységei ragadták meg, de szenvedélyesen érdekelte az ember biológiai és lelki életének elemző bemutatása is. Serdülő korának testi és érzelmi viharai is felkorbácsolták érdeklődését. Ezért lehetett elhatároló a Dosztojevszkij-élmény: Raszkolnyikov tragédiája és Miskin herceg jósága az emberi lélek mélységeit tárta fel előtte. Jellemző, hogy Móricz Zsigmond Fáklyá-ját olvasva is Dosztojevszkij volt számára a mérték: Matolcsy Miklós alakját a Bűn és bűnhődés, valamint a Félkegyelmű nagy formátumú regényhőseivel vetette össze. A tízes évek második feléből fennmaradt kéziratos vázlatai és töredékei erős utánérzésről árulkodnak. Többször felidézik Strindberg démoni nőalakjait, Flaubert Bo- váryné-jának eszményeket pusztító kisvárosát, emlékeztetnek Bródy Sándor és Szomory Dezső túlfűtött szecesz- szionizmusára, de a szexualitást gyilkos szenvedéllyé fokozó, ösztönéletet élő figuráinak patalógikus torzulása mögött nem nehéz felismerni az olvasmányai között gyakran emlegetett osztrák filozófus, Otto Weininger szélsőséges individualizmusát és az ugyancsak kedvvel olvasott svájci elmegyógyász, August Forel biológizmusát sem. Kéziratban maradt fiatalkori művei közül az 1918 márciusában befejezett Grassovich emléke mutatja leginkább ezeket a hatásokat. A regény meglehetősen zavaros cselekményvilágából, — amelyben „solvejgi” arccal mosolyog a jóság és hisztérikus kéjjel tobzódnak az ösztönök —, az öngyilkos Grassovich gróf kasznárja, Brezo- vay István emelkedik ki. Körülötte csalók üzletelnek a boldogsággal, öngyilkossággal és betegséggel pusztít a halál, miközben ő vak gerjedelemmel gázol át az ártatlanságon, reménytelenül és társtalanul. Benne — vallomása szerint — „a süllyedő ember természetrajzát” mutatta fel az író. Ez az analitikus szándék a naturalizmus indítéka, amely mögött nagy szerepet játszottak a különböző pszi- chologizáló törekvések is. Ebben az időben Remenyik Zsigmond formálódó szellemi világában egyszerre kavarogtak a természettudományos pozitivizmus tanításai — Haeckel, Darwin, Spencer hatását emlegette később ő maga is —, a századelő irracionalizmusával, amely ugyanúgy kaphatta ösztönzéseit Dosztojevszkijtől, mint Freud lélektanától. („Freud álomelmélete megragadott” — olvashatjuk naplóbejegyzését éppen ezekből a hónapokból!). Mindemellett a meglehetősen eklektikus szellemiség hátterében — amint ezt a Grassovich emléke öngyilkos grófjának és ámokfutó tiszttartójának tragédiája mutatja —, Remenyik osztályélményei jelentkeztek erőteljesen, csak éppen a társadalmi távlatok hiányoztak a továbblépéshez. Pedig valóságigénye egyértelmű volt már ekkor is. 1917 márciusában írói tehetségéről meditálva feljegyezte: „ ... rájöttem, hogy fantáziám gyenge, — bár nem szűkmarkú — és nagyon is az életet kell festenem, hogy a fantázia birodalmába jussak”. A művészet öncélúságát elutasította: „A Fart pour l’art elvét elvetem: hazug, és képtelenségét százszor rábizonyították. Pár nevet jegyzek csak ide: Balzac, Zola, Wilde”. Thomas Mann novelláit, a Halál Velencében és a Tonió Kroger címűeket olvasva rájött arra, hogy ezekben is a művészet vívja küzdelmét saját tárgyáért, s bár szenvedélyes olvasója volt a Nyugat-nak, — Babits esztétizáló művészetének mély tisztelőjeként még gimnáziumi tanárával, Torday Ányossal is nyilvános vitába keveredett a „modernek” védelmében az Egri Űjság hasábjain, — de példaképe mégis az életteljes Ady volt, akiben az újértelmű forradalmi- ság irányát ismerte fel. De Ady Endre példakép lehetett másért is: Ady is eltemette a „falusi Magyarország” minden illúzióját. Ö maga is az osztályukból „kiszakadok” útját járta: messze túlhaladta a vármegyék és magyar „porvárosok” fullasztó anakronizmusát. Nem lehet véletlen, hogy a dzsentri Magyarország eszményeivel leszámoló Remenyik éppen Ady Endrében találta meg legközelebbi szellemi rokonát. Erjesztő kor volt a forradalmakra készülő Magyar- ország néhány háborús esztendeje. S ebben az Ady-példa ugyanúgy irányt mutatott, mint az eszmék forradalmát előkészítő polgári radikalizmus. Mi sem jellemzőbb a di- ák-Remenyik valóságlátására, mint az a tény, hogy a korszak legnagyobb költője mellett éppen ahhoz a Jászi Oszkárhoz fordult hitelért és igazolásért, akiről Ady is többször elragadtatással szólt. Jászi eszméit — és a polgári radikálisok antifeudalizmusát, szabadgondolkodását — mint a mozgalom folyóiratának, a Huszadik Század-nak rendszeres olvasója is megismerte, később pedig a Sarjadó fű vallomásaiban Jászi Oszkár Művészet és erkölcs című könyvét első eszméltető olvasmányai között említette. Nem lehet célunk, hogy ezen a helyen részletesen foglalkozzunk Jászi Oszkár ideológiájával, amely minden eklektikussága mellett lényeges hatással volt a forrongó fiatalemberre. Csupán utalhatunk arra, hogy szo- ciologizáló szemlélete Remenyik figyelmét is a társadalom felé fordította, tudatosította benne a szocializmus képzetét, és egyáltalán a szellemi élet igényét keltette fel benne. Érvényes ez a Művészet és erkölcs esetében is, amelyben — bár a második kiadás előszavában maga Jászi említi, hogy művét átdolgozta „a Kari Marx által megalkotott történelmi materializmus alapján” — neokantiá- nus vonások is jelentkeztek. Remenyik naplójában is feltűnnek helyenként az etikai kérdéseket érintő moralizáló gondolatok. 1917. április 22-én írta le a legjellemzőbbet: töredékes jegyzetei a származásról és átöröklésről szólnak, foglalkoznak a neveléssel, érintik a vallást, a szere- tetet, majd a művészetről és az emberi szabadságról vallanak. Konklúziója a személyes szabadság és döntési jog 72
