Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - G. Molnár Ferenc: Kallódás
Kallódás (Dokumentum novel la) i. Balra fordította a fejét. Ránézett a férfi kezére. A vaskos, párnás, kövérkés ujjak átfogták a vállát. A vékony blúzon át érezte az ujjak melegét, megerősödő és elgyengülő szorítását. Ahogy visszafordította a fejét, a tekintetük találkozott. A férfi szeméből mindent kiolvasott. A vágyat is, a gyávaságot is, a visszautasítástól való félelmet is. Maga is meglepődött, amikor a kérdés kicsúszott a száján: — Akarod, hogy a tiéd legyek? Mintha csak arra lett volna kíváncsi, szomjas-e a másik; esetleg, vol- na-e kedve sétálni, avagy Beethoven valamelyik szimfóniáját szeretné most meghallgatni stereóban. Milyen hülye is tud lenni időnként az ember. Gondolta magában, amikor a férfi keze lecsúszott a válláról és a derekát kulcsolta át. A fölé hajló szájból a nikotin és a szesz szaga áradt. Nem gondolta, hogy így történik meg az, aminek most már meg kell történnie. Ami a legmeglepőbb, nem is volt kellemetlen érzése. Pedig semmi vonzalmat nem érzett a másik iránt. Csak egy kis bódulatot most. Zsibbadást a melle táján, bizsergést a gyomrában, ami gyanúsan emlékeztetett az enyhe rosszullétre. De más hullámhosszon. Ez a mostani egyáltalán nem zavarta. Behunyt szemmel engedte át magát. C □ □ Apa akkor este későn jött haza. Ök már aludtak. Tibor, a legkisebb, anya ágyában, Edit a kis díványon, vele együtt. Két évvel volt fiatalabb Edit tőle, Tibor pedig hárommal. Így szokták meg, hogy a legkisebb gyerek mindig anyával alszik együtt. A másik ágyban pedig apa. A hátsó szoba a mamáé volt, ő apának az édesanyja. Amióta megépítették ezt a házat, a mama is velük lakik. Pedig a házba nem adott egy fillért sem. Egyszer hallotta, amikor anya így mondta ezt apának. Hogy a mama egy fillért sem adott az építkezéshez, mégis ide költözött. Pedig van még másik két gyereke is, mégsem megy azokhoz. Csak ide, hozzájuk, amikor anyát megfojtaná egy kanál vízben, mert úgy gyűlöli. Soha nem tudja neki megbocsátani, hogy kódis létéi e elvetette magát apával. Ezt is így mondta: elvetette magát apával. Akkor is sírt anya, mint annyiszor máskor, és apa hiába csitítgatta, nem hagyta abba a sírást. Azt mondta apa, ne eméssze magát, hiszen ők jól megértik egymást, ez a fontos. A maira pedig már öreg asszony, nem lesz más soha, és mégiscsak ő adott életet apának. Az édesanyja. Mit csináljon hát vele? A szüleit tisztelnie kell minden embernek. Ez az emberség. Ahogy ott feküdt álmatlanul Edit mellett és látta, hogy az ajtó alatt, a küszöb résén beszűrődik a fény a konyhából, ahol anya várja apát, eszébe jutottak ezek a szavak, ez a régi kép. Azt is maga előtt látta még ma is, hogyan sírt akkor anya. Akkor is a konyhában voltak anyáék, ő meg itt, a szobában, de nem tudott aludni. Hallgatózott, majd az ajtóhoz ment, ős a kulcslyukon kukucskált ki. Anya most is ott ül a konyhaasztalnál, a villanylámpát mélyre lehúzta a zsinóron, és biztosan varr. Foltozza az apa ingét vagy valamelyik gyerek ruháját. Mert anya mindig foltozott, ha esténként a gyerekek már ágyba kerültek. Kellett a három gyerekre az ing, a ruha, apának pedig nem volt sok fizetése. Pedig nem akármilyen mestersége volt apának. A tsz autóját vezette. A Warszavát, amivel az elnök járt mindenfelé. Néha, ha tehette, őket is beültette a csodálatosan szép autóba és elvitte őket a sarokig, vagy a boltig, ott még cukrot is vásárolt a gyerekeknek. Micsoda öröm volt az. Későre járt már, amikor apa megérkezett. Anya hangját hallotta. Tizenegy óra, mondta anya. És te ittál, mondta ijedten. Mert apa nem szokott inni. Gyere, feküdj le, kérlelte anya. Majd segítek levetkőzni neked. Apa nem akart lefeküdni. Mindjárt, mondta, csak előbb még kimegy. A gyerekeket akarja látni, mondta. Csak megcsókolja őket, annyi az egész. Ijedten összerándult, görcsmerev lett a teste, nehogy észrevegye rajta apa, hogy ilyen későn még nem alszik. Apa óvatosan kinyitotta az ajtót, előbb Tibihez ment oda, aztán hozzájuk. Editet csókolta meg, ahogy áthajolt fölötte, aztán őt. A bajusza most is szúrta az orrát, csiklandozta is, de meg sem moccant. Furcsa, boros szag áradt apából. Azt is érezte, amikor apa gyengéden megsimogatta a homlokát. Aztán kiment. Megkönnyebbülten fellélegzett, hogy nem vettek észre semmit apáék, sikerült becsapni őket, elhitetni velük, hogy alszik. Még mosolygott is, olyan büszke volt magára. Kint még seppegtek valamit anyáék, aztán csend lett. A veranda ajtaja halkan becsapódott apa után, biztosan nem tudta óvatosan behúzni. Megnyugodva elaludt. Arra ébredt fel, hogy anya rázza. Keljen fel, apa nem jött vissza, pedig már régen kiment. Meg kell nézni, hátha történt vele valami baj, kint az udvarban, a fészer körül, esetleg gödörbe lépett. Álmosan kászálódott ki az ágyból, a kis inge fölé húzta a ruháját. Anya kezében már ott égett a viharlámpa. Kóválygott az imbolygó fény után, ki a verandára, onnan az udvarra, a három lépcsőn majdnem elbotlott, amikor behúzta maga után a veranda ajtaját. Meleg volt kint, csendes szél játszott a nagy eperfa lombjával, valahol a kertek alatt egy kóbor kutya csaholt, de ő mindezt csak félálomban sejtette inkább, mint érzékelte. Anya szólt neki, hogy csak a fény után menjen, vigyázzon, hová lép. A fészernél megállította. Ne menjen be vele, maradjon kint, amíg ő szól vagy vissza nem jön. Amikor kinyitotta anya a fészer ajtaját, a lámpát előre tolta. Felemelte azt, és hunyorogva, erőlködve igyekezett látni mindent, ami a fészerben van. Nem kellett sokáig keresgélnie. Amit látott, attól felsikoltott. Már fordult is, szinte fellökte őt, rohant be a házba. Akkor ő is bekukucskált a fészerbe. Ijedten, félve, gyáván, attól, ami miatt anya sikoltani kezdett, de a kíváncsiságtól hajtva. Apát látta meg. Kötélen lógott. Lassan himbálózott, mint a tanítóék álló órájának az ingája. Kővé meredten bámult apá15
