Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Farkas András: Páskándi: A haladék

fehérnemű. Ez a mondat az íróban a kékharisnya szókép második tagjának a látomásából pattant ki, mert a harisnyák, valahol a kötélen száradnak, akár fürdőszobában, akár a mosókonyhában és az is igaz, hogy a kék harisnya is fehérnemű.

De hogy ez a képi ugrás ne maradjon ilyen árván, ne álljon itt teljesen társtalanul, az írótól is kiemelten a Férfi ezt toldja oda replikának, ha itt egyáltalán a gondolatfűzésben bármi replika, tehát harc is folyik: Mindenki az, amit vállal — kötéllel a nyakában.

Innen már séma a lejtés a Nő következő mondatához, bár ez itt áttételesnek hangzik, ha a képszerűséget nem vesszük egészen szorosan logikai kapcsolatnak is, mert a Nő ezt feleli: A kockázat — etika? A megkérdőjelezett etikára a Férfi nem azzal a csendes nyugalommal és következetességgel válaszol, mint szeretnénk, vagy legalábbis gondolnánk az eddig lefolyt párbeszéd vörös-fonal-ve- zetéséből, hanem azt mondja: És máskor: az etika kockázatos. Miért és-sel kezdi ezt a választ? Mi a funkciója annak, hogy máskor? Most nem? Vagy mi is az a „máskor” a mi esetünkben, itt a hurok alatti állapotunkban, amikor még rajtunk áll a választás és az ítélkezés önmagunk lehetőségei felől? És miért nincs arra válasza a Nőnek, hogy míg ő azt állítja, hogy a kockázat — etika (igaz-e ez?), addig a párja, a Férfi azt állítja, hogy az etika kockázatos? Máskor és most? Itt sincs feloldás, itt sincs eligazítás, a dolgok rendje abban áll, hogy nincs rend, nincs logikai folyamat, mert úgy tűnik, a nagy számok létezése, az a bizonyos némán beszélő szextrilliószor szextrillió nyelv és hallgatás csak így fejezhető ki. Mint a mezítelen idegvégződések a testből, úgy állanak ezerszámra az ilyen és hasonló mondatok a drámából, hogy aztán a folytatás megint megszülessék egy ilyen mondatban: Mindent megtanulunk, még mielőtt... Ez jövendölés három ponttal a végén, amely nyíltan utal arra, hogy azért, amikor ők érdemesnek tartják magukat a hurokra, és ha már valóban mindent megtudnak, ami szerintük az ő igazságuk, vagy az ő igazságérzetük szerint a megtudásra érdemes, majd felkötik magukat. Így kell talán eljutni az időbeli végtelenhez, vagy az abszurdoid abszurdhoz, amely minden mondatban kidugja a fejét és csábít, követésre, más útra, logikán túli tájakra lépni ingerel? Mi hát a választóvonal, hogy van a realitás, az abszurd és az abszurdoid között? Vagy ez mind egymásba folyik, csak nem vesszük észre?

Férfi és Nő drámabéli sorsához már hasztalanul tesszük oda a befejező szövegeket, amiket mondanak, mert sehova nem vezetnek a szavak. Amit érthetünk így is, úgy is. Így érthetjük, hogy mégsem kívánták a hurok általi halált és a golyó sem oltotta ki az életüket, csak felsrófolták az érdeklődésünket; de érthetjük úgy is, hogy akaratuktól függetlenül végeztek velük, mert végül is az élet fölött nemcsak mi magunk szeretnénk rendelkezni, hanem mások is, és nem egyszer akadnak rendszabályok, amelyek a közjó érdekében eltávolítanak az életből haszontalan, vagy fölösleges, vagy kártékony mi- hasznákat.

Szentanella és Boldogolmár a drámában katalizátorként jelennek meg. Ahol ők vannak, ott történnek a fontos dolgok, amikről nem árt, ha az olvasó ezekből a zaklatott és túlhevített, vagy túl táviratian fogalmazott párbeszédekből értesül. Már az nagy dolog, már az óriás eredmény, hogy egy író úgy fújja a dudát, hogy a nagy kérdésekre az olvasó a mága kérdéseivel visszafelel. Persze, jobb lenne, ha válasz-szerűen a lélek megrendülése tisztán szólna, örvénylés nélkül. Mert az első örvény ott keletkezik az olvasóban, hogy látja, hallja ezt a két embert és nem érzi, hogy valahol vannak-e rokonai, sőt azt sem egészen érti, hogy ezek milyen úton jöttek el idáig a történelemben. Nem várjuk, hogy a mesemondás távoli hangja vezérelje őket, de valamiféle erő, vagy rokoni érzés kellene ide, hogy a vásárban el ne tévedjenek ezek a nagyon különálló lények. Vagy ők azok az istenfiak, akiknek a jégeső sem, a saját konok akaratuk sem, a saját logikájuk sem árthat? Veszedelmes kérdések, főként, ha szándékoltan igyekszünk mindenütt és mindenben az abszurdoid válaszra!

IV.

A két főhős adja a keretet. Nézzük meg, mi van a kereten belül! Sokszínű mozaikrendszer. Alakra, színre, formára, tömöríthetőségre, fajtára nézve igen változatos. Néha nem is hisszük el egészen, hogy ez így mind összeállhat egy egészséges és komoly játékká. Nagy különbségek vannak az egyes mozaikanyagok minőségében is. Keveredik itt drágakő, homok, igazgyöngy, roncstelepről származó használt alkatrésszel, bádoglemez, ébenfa-bútordarabkával, nemes szőnyeg, utcai ronggyal. Mindez, úgy látszik, szerzői szándék. És ezeket az alkotóelemeket olyan lazán, levegősen kezeli, a képzettársításoknak azzal a könnyed és lebegő szabadságával, mintha nem is egy zárt gondolatrendszerről, egy teljes épületről lenne szó, csupán egy szórakozásról, amolyan kirakós játékról, ahol a színes darabkák egymás mellé illesztése térben és időben csak egy végeredményt hozhat: a képet, amelyre esetleg ráfogjuk, mert rá akarjuk fogni, vagy mert el akarjuk hinni róla, hogy ez pedig nem más, mint a Világtörténelmi Karnevál! Azért ennek ellenére egy percig sem szabad hinnünk, hogy könnyelmű játékról lenne szó, csupán arról, hogy ez a Karnevál olyan, mint az egész élet, fontos és semmi-dolgok halmaza és ebből a halmazból összeállva képeszt el bennünket. Így, közelről milyen fenségesnek, milyen nagyszerűnek, milyen nyomasztónak is tűnik.

Nézzünk egy jellegzetes példát ebből a mozaikrendszerből és arról, hogy társítja a jelenségeket és a gondolatokat az író. Mindjárt a játék első képsorai után a tömeg így szól: „Mind: Semmi sem fog ismétlődni! Semmi sem fog ismétlődni! (Jön Archimédész, krétával kört húz, vigyáz: nehogy rálépjenek, tehát egyre szélesíti. A tömeg éljenzőn, zajosan el. Csend. Belép a Hadvezér, kezében kis ládikó, rajta felirat: ATOM. A súgólyukba helyezi. így szól: „Ö majd súgja a szöveget!” Zsinórt húz ki, meggyújtja. Az égő zsinórt az előadás alatt valaki mindig eltapossa, de véletlenül. Ilyenkor a Hadvezér újra meggyújtja, mellette Sziszifusz sziklát görget, a Danaidák a korsókba vizet merítenek, majd eltűnnek.)”

Eddig a jelenet, itt, a játék elején. Az olvasó, a néző azt hinné, hogy a Hadvezér őrült képlete az atommal társtalan cselekvés, a zsinór meggyújtása modern koholmány, illetve rettegésünk könyörtelen szimbóluma! De jön a képzetek társítása, a történelemre való rákacsintás, jön a figyelmeztetés, hogy az emberiségnek a kezdete óta, a legelső epikus részletek bizonysága szerint, a mitológia ezernyi istene és áldozata szerint már voltak a félelmek és borzongások, mint ahogyan ma is vannak a félelmek és borzongások, talán azzal a különbséggel — és ez nem elhanyagolható játékunkban sem! —, hogy Sziszifusz görgetése és a Danaidák vízmerése szörnyű átok képe lehetett, de a Hadvezér ma már annak a tényleges lehetőségnek a hatalmában van, esetleg erejében, hogy

11