Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Farkas András: Páskándi: A haladék

a világot — bocsánat! — a Földet — megszabadíthatja eddigi nyűgös sor­sától. Hogyan jut el Archimédész megjelenésétől az atomig az író és miért így csinálja ezt az utat? Kérdés, felelet nincs rá, hiába is törjük a fe­jünket, mint ahogyan az is kérdés marad, hogy ez az Archimédész, aki egy mondatával maradt a tudatunk­ban és számtani zsenialitásával meg törvényeivel, ki sincs tiltva a játék­térről, pedig utána, e jelenet után sorban jönnek az elképesztő karne­váli furcsaságok, ahol, amikben neki nincs is szerepe, csak a végén, a má­sodik rész legutolján, amikor már a függöny is lement és a játék a színtér előtt folyik, vagy valahol, amire néz­ve is ilyen utasítás olvasható a darab­ban: „Az előcsarnokban a nézőket a mennyezetről lelógó kötelek fogad­ják. A ruhatárban is. Felsegítik a né­zők kabátját. Költő egyik sarokban némán, szomorúan ácsorog, immár hatalmas lantjáról a húrok helyén tépett, elszakított kötelek lógnak. Archimédész a kört az előcsarnokig, majd az utcáig szélesíti: Egyre széle­sítenem kell ezt a rendhagyó kört! Mint a cipész szokta, — krétájával körülrajzolja a nézők lábujjhegyét. Hadvezér meggyújtja a zsinórt, Archi­médész köre mentén vezeti.” Még folyik tovább az utasítás, szöveg nincs, csak mozgás, a színházból, vagy inkább az előadásról hazatérnek a nézők, mindenki épségben, hacsak, és itt hat lehetőséget sorol fel az író az olvasó, amelyek közül az első így szól: hacsak az előadás közben nem kap agyvérzést vagy más bajt. A mozaikrendszerből azért emel­tük ki ezt az archimédészi pontot, mert ezzel zárja a gondolatok tűzijá­tékát az író és mert ezzel is lehetett illusztrálni azt a lendületet és rit­must, amely mindig szokatlan irány­ba repíti ezt az elképesztő szellemi labdázást. S ha még mindig a játék formai, tehát külsődleges fogásainál tartunk, nem állhatjuk, hogy ide ne idézzünk két kis részletet, mint amelyek mód­szerét, gondolkodásmódját, meghök­kentő képzettársításait és az írói stí­lus dinamikáját bemutatják. Az egyik rész Rómeó és Júlia megjelenése köz­ben, az ismert szerelmes vágyakozá­sok ellenpontjaként hangzik fel a drámában. „MONTAGUE: (felénk) Szeret­ném, ha önök és az írók egyszer már a család szempontjából (az író kiemelése), a két család szem­pontjából vizsgálnák meg ezt az úgynevezett tragédiát. Nézzenek rájuk, két taknyos gyerek. Serdü­lők. Mit tudnak ezek a világról? Rábízhatjuk-e a jövendőt két ilyen zsenge fiatalra? Érettek-e erre? Még önmagukat sem ismerik, hát még másokat, hát még a jöven­dőjüket. Ahogy az ifjú állat nem gondol előbbre, csak a mára — ugyanúgy ők is. CAPULET: Ök nem is tudják, hogy változni fognak (írói kieme­lés) Rómeó csúnyább lesz, Júlia bőre ráncosabb. Rómeó fiatal lá­nyok után fog szaladgálni, Júlia fiatal bikákra remeg föl. JÚLIA: Ez nem lehet igaz! RÓMEÓ: Hazugság! MONTAGUE: (kénytelen) Hát jó. Keljetek egybe!” Ennél az apró töredéknél minden mondatot hosszan lehetne elemezni, firtatni rögtön a kezdetnél, vajon mit tett volna a két fiatal, ha valóban megtörténhetik ez a beszélgetés a két apa között, a két fiatal füle hallatá­ra? Minket azonban jelen esetben csak az érdekelhet, hogyan akarja a látvánnyal, az élménnyel a még-va- lami-érdekessel életben tartani a szerző a Férfit és a Nőt, akik már el­határozták, hogy önszántukból él­nek még, ameddig élnek. Azt már el sem mondjuk most, hogyan folytat­ják a mai fiatalokat utánzó szöve­gükkel Rómeó és Júlia azt a beszél­getést, amit a szülők indítottak el, amikor a Férfit és Nőt meglátják: besúgóknak nézik őket és félnek. Majd egy néhány mondat után: „Ró­meó: Mi úgy találtunk egymásra, hogy mást nem is kerestünk. Júlia: Nem mondhatom, hogy ez a legna­gyobb szerelem, ha egy más szerel­met még ki nem próbáltam ... (Kis csend. Danton be. Szól: For­radalom mindenben! A szerelemben is. A forradalom szerintem a nemi ét­vágyat is megnöveli, mert a nemiség­ben is van hataloméhség, uralkodni vágyás. Engem most le fognak nya- kazni, de a bőrömön, a gerincemben minden érzést, minden volt-borzon­gást magammal viszek. A forradalom a tietek, de ez az enyém marad!” Il­letlen mozdulattal érinti meg Júliát, majd gyorsan el.)” Ha mondatonkint, alkalmasint sza- vankint és visszapergetve, vissza­menve újra és újra felfigyelünk a hangsúlyra és az értelemre, a játék­ra; ami a szavak között vonul és eget kér, nyilvánvaló, hogy az író tartá­sát, szándékát felismerjük: meghök­kenteni akar, sokkal, a történelmileg belénk ivódott szituációkkal, ame­lyek úgy rémlenek elénk, mintha az emberiség csúcsproduktumai lenné­nek — azok is! —, de rá kell jön­nünk, hogy az idők és a korok mú­lásával mindennek más értéke van, más lesz, akárhogyan is igyekszik az emberi tudat megőrizni, konzerválni az egyszer bevésetteket. Más korból, más temperamentummal, a forrada­lom lihegésével csap le a Capulet- és a Montague-logikára Danton, hogy választ adjon Rómeónak és Júliának, a Nőnek és Férfinek, aztán nekünk, akik ne restellj ük ez alkalommal sem nyitva hagyni a fülünket a szavak ritmusára, a gondolatok sorrendjére, mert veszedelmesen zsonglőr-mutat­vány az, amit az író az általánosan használt tényekkel művel, a saját logikája szerint. Kedvünk lenne még a térben és időben, a gondolatokban és az érzel­mekben történő összeházasítás és el­lentétbe állítás vakmerő képeit fel­sorakoztatni annak bizonyítására, hogy az író játékának külső burkát valahol igen tágan vonja meg. A Vi­lágtörténelmi Karnevál esetlegessé­geit úgy szökteti elénk, hogy csak az író szuverén elképzelése adja meg hozzá a fogódzót: hová akar eljuttat­ni bennünket, miben akar részel­tetni minket, milyen végső okítást, okulást akar nekünk adni? Igyekez­tünk szerény méretű példálódzással azt bizonyítani, hogy az író önké­nyesen és teljesen szuverénen, nagy biztonsággal mozog a maga által vá­lasztott harcmezőn. Mert senki előtt nem lehet kétséges, hogy ez a Kar­nevál egy nagyra méretezett küzde­lem az író szándéka szerint; itt az író viaskodik azokkal a fantomokkal és képzetekkel, amiket felidézett. S ha végül is nem mond ki egymondatos igazságot arról, mit is tart ő tulaj­donképpen a világról, hisz-e valami­ben és az mi lenne, az még nem ne­gatív válasz, az még nem annak bi­zonyítéka, hogy nincs határozott el­képzelése a világról, nincs az írásban erkölcsi mag. Kételyeket ébreszt abban a tekintetben is, mintha szi­lárd talapzaton állna. Ügy tűnik, szerkesztésileg is feladja azt az elvet, mintha ő egy pontról, egy harcállás­ról tekintene a világba. Él azzal a költői szabadsággal, hogy szerepet játszik és játszhat. Talán innen van az, hogy a darabban sorra megjelen­nek a néző, a beépített néző, a gya­núsítások, a kétértelműségek, a két­felé magyarázhatóságok és olykor az obszcénitás is. Teljességre akar töre­kedni az író, az élet olykor mosdatlan teljességére is, hogy aztán néhány perccel később annál fenségesebbnek tűnjék, tűnhessék az írás, a gondolat, esetleg az egész játék. írásunkban szóltunk a rendezői fe­12

Next

/
Oldalképek
Tartalom