Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Farkas András: Páskándi: A haladék
minden esetben tizenkilenccel, vagy huszoneggyel rendelkezik. NÖ: Tehát húsz. FÉRFI: Illetve tizenkilenc, vagy huszonegy. NÖ: Ezt is megtudtuk. Ennek megtudása nélkül mégis csak kár lett volna ... (Felpillant a hurokra) Mert mi a világ? Nem más, mint szextrillió szór szextrillió ... (Bejön Nyálcsorgató öreg egy nagy pornóképet nézegetve. Ezt mondja: „Szextrillió? Szerintem szexből még ennyi sem elég.” Elmegy.) Szóval szextrillió valami, amely mindig ugyanazt dünnyögi, mondja, üvölti, és amely, habár csak egyetlen nyelvet beszél, mégis szextrillió szór szextrillió nyelven hallgat, tehát némán dünnyögi, mondja, üvölti ugyanazt, mindig ugyanazt: igazam van, nekem van igazam! Ez a meg olvashatatlan valami a világ. De hát hány igazság van? FÉRFI: Ahányat tudunk. NÖ: A forrás tehát csakis a világ. A pozitív sarok a világ, a negatív a tudat. FÉRFI: (kedves ingerülten) Te kis kékharisnya! NÖ: Kötélen fogok száradni, mint minden fehérnemű. FÉRFI: Mindenki az, amit vállal — kötéllel a nyakában. NÖ: A kockázat — etika? FÉRFI: És máskor: az etika kockázatos. NÖ: Mindent megtanulunk, még mielőtt... (Felnéz, Férfi is)”. Azért zárjuk az idézetet ennél a zárójeles utasításnál, mert mindketten a hurokra, az öngyilkosság jelvényére néznek fel és különben is újabb tömörülés jön be, újabb szín, ha úgy tetszik, újabb gondolatsor, mert a Turista ámuló pofával a bizánci szentek és a hit összefüggéseiről ejt szót. A fenti részt azért emeltük ide a drámából, mert kulcshely, másrészt azért, mert plasztikusan mutatja, hogyan kapcsolódnak a képzettársítások, hogyan jut el valahová az író azoknál az embereknél, akik valami módon modelljei; mindenesetre arra vannak ítélve az író által, hogy legszemélyesebb gondolatait, majdhogynem azt mondanánk, agnosztikus hittételeit hordozzák, itt-ott magyarázzák. A tartalomban és formában egyáltalán mindig ott van az a bizonyos abszurdoid vonás, a stigma, ami az író által elképzelt és tudni induló ember tragédiáját okozza. Hurokkal vagy anélkül. Hiszen a hurok, az ön- gyilkosság, az önbíráskodás az életen innen és túl éppúgy a tragédia átélése, mint az a tény, hogy a megismerés után, az élmény válogatása és megszerzése után akarnak-e meghalni. A befejezést szeretnék méltóvá tenni önmagukhoz, és mint a drámából kitűnni igyekszik a gondolat: éppen ez a lehetetlen. De hol kezdődik az emberi méltóság? Kezdjük talán ott, hogy a százlábúról alkotott fogalom boncoltatik a Csörgősipkás monológjában, amit Férfi és Nő végighallgat. A százlábú, mint fogalom — ahogyan a darabbéli bizonyításból kiderül — nem érvé- nyes^ mert a százlábúnak vagy tizenkilenc lába van, vagy huszonegy, a Csörgősipkás szerint. Ezt az okfejtést az asszony elfogadja, a párja nem. Mindketten felindulás nélkül, kijelentő módban beszélnek, de mintha örülnének neki, hogy ezt a tudást, ha későn is, de megszerezték. A Nő legalábbis sajnálta volna ennek „kihagyását”. De amikor éppen most felnéz a hurokra, miről és hogyan jut eszébe a kérdés: Mért a világ? Szextrilliószor szextrillió ...?? És hogyan van az, hogy erre a képtelen és társadalmilag nem létező fogalomra és számadatra megjelenik a Nyálcsorgató öreg és kezében pornót hoz; nyálával és ordító impotenciájával miért válaszol hívatlanul és kéretlenül a Nőnek, hogy a szextrillió a szexből nem elég. Miért mondja, kinek mondja, kit akar ezzel a kijelentéssel lefegyverezni? Vagy inkább felzaklatni, vagy esetleg megdöbbenteni?? És ha már ezt így kibökte, miért megy el ilyen gyorsan, miért nem kezdenek vitába, miért csak azt érzékeltetik, hogy a két sors, illetve a három élet nem egy vágányon mozog, nem ugyanazt a gondolatsort élik és mégis egy másodpercre valahogyan összetartoztak? Azt már értjük, a természetből adódóan sem véletlen, hogy Páskán- dinál az érzékiség gondolatával ez alkalommal is a Nő labdázik; szinte kéjelegve, körüljárja a megfoghatatlan tényt, a megfoghatatlan számot, a szextrilliót; dünnyög, üvölt és egy nyelvet beszél és ez az egy-nyelven- beszélés szextrilliószor szextrillió nyelven való hallgatást jelent, ami e fogalmazásból kitűnően azt is kell jelentse, hogy ahány ember beszélne, illetve hallgatna a szexről, vagy miegyébről, az mind külön nyelv, mind külön hallgatás, mert hát valahogyan csak kell érteni egynek a többit? Vagy nem? És ez a nagy szám düny- nyögi, mondja, üvölti ugyanazt, mindig ugyanazt: igazam van, nekem van igazam. Tehát mindenki és mindig azt mondja, üvölti, dünnyögi, hogy csakis neki van igaza. A költő, a dráma írója, a Nővel, vagy a Férfival meg sem kérdezteti, hogy ez miért van így, vagy főképp azt nem kérdezteti meg, hogy egyáltalán van-e annak a világon valami jelentősége, hogy mindenki azt állítja, vagy azt szeretné állítani magáról, hogy neki van igaza. És ez az egyéni igazság- érzés, vagy igazságtudat jelent-e bármit annak, aki tulajdonosa, vagy hívője? A következő mondattal túllép ezen a buktatón a néző és azt mondja: Ez a megolvashatatlan valami a világ. Itt mintha a bölcs Pithagorászig és a középkor számmisztikájáig utalna az író a fejünk felett: miután ez a megolvashatatlan világ így van, nem leszámolható tétel szerint, nem felkérdezhető belső és külső határokkal, akkor nem tudjuk, logikusnak tű- nik-e a rákövetkező kérdés: De hát hány igazság van? Ez a kérdés bárhol helyén található lenne, csak éppen ott nem, ahol kijelentésben áll az az állítás, semmitől sem zavartatva, hogy a világ megolvashatatlan. Bimbódzó kérdéseinket azonban rögvest tarkón lövi a Férfi válasza, amely így hangzik: Ahányat megtudunk. Ahá! Ahányat megtudunk! Ö, a Férfi és ő, a Nő. Tehát nem szextrilliószor szextrillió? Kevesebb? Mennyivel? A szex-szel, vagy a trillióval? Nem kell megijedni, rögtön jön rá a válasz, a félreérthető, az előző kijelentésre nem is egészen illeszthe- tően: A forrás tehát csakis a világ. A pozitív sarok a világ, a negatív a tudat. Az egyik mondatot önmagában véve és egyáltalán értjük. Az ismeretek, a tudás forrása a világ, sőt még azt a lezárást, leszűkítést is hajlandók vagyunk elfogadni, hogy a forrás „csakis a világ”. Annyi izmus után és saját magunk forrongó eszméletében is áll ez a tétel. De ha ehhez hozzávesszük a következő mondatot, hogy a világ a pozitív sarok, a negatív a tudat, akkor úgy érezzük, nem kaptunk teljes értékű eligazítást az író gondolatait illetően. Talán csak annyit, hogy miután ezt az igazságot, ezt a fizikából, vagy kémiából vett tételt a Nő állítja és erre, kijelentő módban, igaz, „kedves-ingerülten” a Férfi azt válaszolja, ha ez egyáltalán ide válasz, hogy: Te kis kékharisnya! És itt jön az egész eddigitől elterelő, az eddigieket le sem záró, fel sem öltöztető, meg sem világító, a szavakban felhordott képszerűségből indított folytatás: Kötélen fogok száradni, mint minden 10