Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Farkas András: Páskándi: A haladék
ját meg is gyújtják, de eltapossák, a veszély többször ismétlődik, tulajdonképpen mindig is tart, mert ez az élet mindenképpen veszélyes üzem és mindenképpen bele kell halnunk. Jön Sziszifusz, a Danaidák, majd egy rendőr, aki kutyát idomít. De ilyenkor már a színen van a Férfi Bol- dogolmár, de így is mondhatnánk, ha nem akarnánk a saját szakállunkra tréfálkozni az íróval, hogy Szent Anella és Boldogol már! De ez játék persze, amit az írás lüktet fel belőlünk, annyira előráncigálják a képzeletünket a vásári rigmusok és az a finom cinizmus, ami ezekben az abszurd mondatokban kavarog. A Csörgősipkás is jön, hogy mozgásával és hosszú monológjával elterelje a Férfi és Nő figyelmét a hurokról, amiről el is felejtjük mondani, hogy azért lóg a színen és azért beszélnek róla minden változatban, mert a Férfi és Nő, ők együtt ketten önszántukból akarnak megválni az életüktől, az Élettől, az Édenben, vagy valahol másutt, hiszen a helyszín, a hely szelleme, a genius loci mindig és mindenütt az íróé. Nem gyalogolunk most beljebb a dráma labirintusaiba. Ennyiből is kitetszik, hogy a rendezőnek, ha lesz mersze ehhez a darabhoz, annyi szabadságot és annyi megkötést ad az író, hogy csak győzze eggyéforrasz- tani, előadássá gyúrni azt a rohanó képzelet által felidézett folyamatot, gomolygó cselekvést, amely ebben a darabban jelentkezik. Csak annyit jegyzünk meg: ismételten kap utasítást a rendező, hogy ezt így is elképzelheti, így is megteremtheti vagy csinálja ezt vagy azt, ha akarja. A Világtörténelmi Karnevál, ahol Adám és Éva helyett egy későbbi pár, későbbi jellemek, későbbi alakzatok forgatják a fejüket az öngyilkosság irányába, minden kockázatot, minden fordulatot megér — ha értjük. Mindezzel csak azt akartuk bizonyítani, hogy az író kivetített magából ebben a darabban sok mindent, a nézőre, rendezőre bízva, mit tud kiálmodni a szavakból, mondatokból, mit tud beleálmodni a hangok és képek által közölt abszurditásokba, amik nem is nagyon abszurdak, még azzal együtt sem, ahogyan a szerző a képeket és a mondatokat egymás mellé dobálja. Látszólag hánya veti módon, de nagyon is megfontoltan. Azt viszont érezzük, hogy ez a képzelet, ez a karneválos játék, ez a szókimondó és minden asszociációt szabaddá tevő drámaírói szándék és stílus alázatossá vagy gyávává teszi majd azokat, akik megértésével próbálkoznak majd. Hátha arra gondolunk, hogy ez a haladékos játék még csak a kezdete valaminek, hiszen a szerző drámaciklusról beszél! Az arányokról azonban már némi sejtelmünk lehet. III. A bonyolult és egymásnak sokszor ellenszegülőnek látszó folyamatokat, cselekvéseket rendszerint nagyon egyszerű formájú kulccsal kell és lehet kinyitni. Ha nem is az első próbálkozásra. Ebben a drámában, ebben a valamiben, ami nem is színmű, nem is dráma a hagyományos értelemben, két ember indul el. Ahogy az író nevezi őket: Szentanella és Boldogolmár. Nyilván csinált nevek, a hangzás bennük fontosabb, mint amire a nevek a valóságban utalhatnak. Mint ahogyan sokszor, a jellem és a sors oldaláról nézve teljesen mindegy, kit hogyan hívnak, ma már a római mondás — nőmén est omen! — nem érvényesül, nincs jelentősége. Annyira sűrűn vagyunk, annyira belelátunk — vagy úgy hisszük, hogy belelátunk — egymás dolgaiba és egymás hasába, annyira nem tudjuk elhallgatni, vagy elleplezni titkos vagy titkosnak vélt szándékainkat, vagy annyira vallatóra fog bennünket mindennap a történelem, hogy már nincs is kedvünk sem elhallgatni semmit, sem titkolódzni semmiről. Minek, ha nincs emlékező képességünk arra, hogy okosan és ésszerűen hazudjunk, legjobb egyenesben adni önmagunkat; így legalább csodálkoznak talán azon is, hogy van hitünk, vagy van lelkesedésünk. De hallga- tódzni, az más! Vagy ellesni mások apró mozdulataiból a fontosat, a lényegest, amit már nem lehet hazudni — az megint más. Az már sport, valami ismeretszerzés, egyfajta tudás, amiből talán lehet valamit építeni. És ez az ismeretszerzés is, hasznos is, mert lehet belőle példa, modell, amit fel lehet használni. Ha nem is a magunk életéhez, mert az már elront- hatatlanabb nem lehet, vagy legalábbis javíthatatlan, de arra mindenesetre jó, hogy példálózgassunk, alátegyük itt-ott megrogyó véleményünknek. Az sem baj, ha nagyon sántít némely példa, legalább int, figyelmeztet, ócsárolva is tanít, azzal, hogy van. Miért? Talán félni kell attól is, hogy a példák, példázatok kifogynak, hogy az emberek egyszerűen visszabújnak magukba és nem engedik, hogy beléjük lássunk, nem engedik meg, hogy az ő nyomorult példájukon valakik valamiért, valahogyan okuljanak? De hát ez a feltételezés ravasz! Itt mindenki okul és mindenki azt hiszi, hogy ő okít, azzal, ahogyan van, azzal, hogy megjelenik és igazságot tesz elénk önmagáról. Legalább is azt hiszi, hogy amit ő tesz, az az igazság. Talán innen az alaphang ebben a drámában. Itt van az első és legsematikusabb emberpár, Szentanella és Boldogol- már. A paradicsomi körülmények, a helyzet azt ígérné, hogy ez az emberpár majd bűnbe esik és mert így esik, majd alázattal meghajtják a fejüket és arcuk verejtékével végigélik a világot, az emberiséget, a történelmet. Nem ez történik. Szentanella és Bol- dogolmár már valahonnan azt is tudják, hogy a paradicsom nem éden, és már előtte is volt, van és lesz zsibvásár, mert az éden, a paradicsom itt már nem az idők előtti idő, nem a történelem előtti boldogság, hanem az a huszadik században végbement folyamat, amely a költő, az író megismerés előtti sors-szelvényét, az író életének azt a szakaszát jelenti, jelentheti, amikor még nem látott, nem jól látott, nem úgy, és nem ennyire, nem ilyen messze, vagy nem ilyen mélyre látott, mint most. Vagy csak egészen egyszerűen úgy van ez, hogy az Édent egy fa jelzi nagy-nagy sokaság közepette, ez a fa a tudás fája, ami lehet egyáltalán egy gyökérzettel ideragasztott képződmény, amelyről az első pillanatban azt hisszük, azt hihetjük, hogy tudást adhatott valamikor, vagy esetleg tudást adhat ma is. Ezt a fát mindenki látja, hiszen a színen van, ezt látnia kell Szentanellának és Boldogolmárnak is, csak az a kérdés, van-e rájuk bármilyen hatással, mert ez a tény, mármint a Fa hatása rájuk, vagy bárkire, nem világlik ki az eddigi drámai cselekvés, vagy történés során. Szentanella és Boldogolmár részt vesznek a drámai mozgásban. A dráma lényege a mozgás, a helyváltoztatás, a nyüzsgés! Percekig végre beavatkoznak a játékba gondolataikkal, szavaikkal és érzéseikkel is. De cselekszenek-e igazán?! Most egyrészt az olvasó kényelmére, másrészt, hogy a gondolatokat és összefüggéseket — ha kérdőjeles formában is, de — felvázolhassuk, hosz- szabban idézünk a műből, azt a részt, amikor a két keretszereplő, Szentanella és Boldogolmár, későbbiekben Férfi és Nő már kinyitják a szájukat és közölnek is valamit velünk, magukról: „CSÖRGÖSIPKÁS: (nagy monológ után végszót ad ezzel a mondattal) : „Ilyen a százlábú is, amelynek húsz lába van, noha valójában 9
